Versnek dobsz oda
Vége lesz egyszer ennek is,
elhálja jogát a szégyen.
Ismerem, Uram, elveid:
nem kell, hogy én is értsem.
Megmutattad az életet,
beismered: ennyi, nem több.
Lázadok csak, nem kérkedek,
nem vagyok gyerek, se felnőtt.
Messze még bármely önmagam.
Blendéjét szűkebbre zárom.
Villám az ágon fönnakad,
félrehord szó, kancsal álom.
Buborékját kiszáradt száj,
besírnám erjedő könnyem.
Esőt morzsol ma föld, aszály,
levele ha ráncba zörren.
Imám falnak pattogtatom.
Galamb száll, repdes, viharzik.
Versnek dobsz oda: szomjazom,
sorról sorra hagysz meghalni.
Ez a mű a 'Rádnyitva ablak, ajtó' című kötetben található meg.