Korai vezeklés
Korai, nagy vezeklés – nem vers.
Ti, szentek, ne mártsátok Napba!
Elszíneződne. Így is elkelt,
bűn értékelte föl, hozsanna.
Sehogy se tudtam eltalálni,
Istent melyik csoda győzi meg.
Érveim sorra takarták ki
részegen megdöntött nőiket.
Ami menthető, kulcsra zárják,
karok labirintusa kering.
Napot vámolnak utcalámpák
egy hajnali jogszabály szerint.
Indultak ismert képek, jöttek.
Hittem is volna nekik, nem is.
Helyesbítettek, be nem köptek,
azt mondták, úgyis elengedik.
Derékszögeit szertehányva
szétcsúszott néhány ablakkeret.
Cikázó lepkék mértanába
óceán gördült, illeszkedett.
Szűk nemek, táguló igenek
hője aprózta föl a termet.
Két útra ítélt vakhitemet
feszítettem meg Krisztus mellett.
Gyönge lányaid vannak, éjjel!
Azt az egyet álmok fedezték.
Beásta magát, onnan érvel.
Lángot font hajából a festék.
Vetetlen ravatal volt teste,
kanócvégektõl libabőrös.
A gyantázó zápor-csípdeste
vízfelszín rajta tükröződött.
Annyit gondoltam rá: elévült.
Belőle éltem, jó ára van.
Holdfényes kihallgatás nélkül
is félek, még fölfedem magam.
Ez a mű a 'Rádnyitva ablak, ajtó' című kötetben található meg.