Halálos szótövek kertje
zongoraetűd két tételben
1.
Idestova két hónapja ismerlek,
de csak háromszor
láttalak,
s most, a távolból
ugyanazok a varsói úti tervek
szedik lábamat,
mint nemrég a tiédet.
Szemöldöködet egyazon temérdek,
vastag filcű téridommal
húzza ki
ezerárnyú délidőnk
a Marszalkowska útjain.
Szemed a mély alagutak
s a magasépítés
toronydaruin függeszkedik,
az enyém könnyű préda után kutat,
az elvált férfié,
kocsányon lóg, kerekedik,
fönnakad egy negyvenedik
emeleti kéjen,
mint tokjába óvatlan felrántott reluxa
− másfél órából három orgazmusra futja −,
hogy aztán megkérdjen
a középkorú luxuskurva,
rábökve egy új óvszeres tasakra,
bukjon-e még rám, vagy hagyja abba;
szemhéja csüng, fityeg, mint állami
pompák lobogója –
bárcsak megtagadhatnám, amit
nem engedsz megfogadnom
hosszú hetek óta.
Talapzaton, hatalmon
kegyeletét lerója
sztálinbarokk oszlopfő-hajtással
a szovjet kultúrcsóka:
május kilencedikén elváltam.
Oly nagyúri, világűri kegy
a győzelmet együtt ülni meg;
kormányfő- és vodkaföl-hajtással
inni kell e
magyar könyvsikerre
a nemzeti futballstadion
színpadán, formán és papiron
Márai javít, Ady ront,
mégsincs közös történelmi lecke.
Azonmód
lemondtunk a fellebbezési jogról,
nem járt pénz a társnak, ám kekec se
voltam… mondd, hol állítsunk,
s miféle szobrot
az emlékezés virágaihoz?
Te építésznek készülsz, át is nyúlsz
időn a térbe; sok árva kioszk
üvegéből kitűnne
négy matrjoska baba:
bíró, két peres fél, ügyvéd, kezükbe
nyomva tulajdoni lap,
keresetlevél, szárazbélyegző;
míg asztalomra csupasz térdekről
le-lesikamló, falusi, kockás
rokolyák hajadonfőtt kihordják
Zapiecek pirospozsgás pirogját.
Térdhajlatukban műszaki négyzetek
rajzolódnak, belőlük képezek
műemlékvédő díszburkolatot,
amikre ráfektethetik arányos
elágazásaikat kikockázott
arcú, lekövezett utcalányok.
Te csak név vagy, talán egy arcé,
s virágzó korban, akmé
idején, mikor folyton feledni
kell rúgva és tépve be:
hogyan lüktet a harminc év feletti
szajhák lilás intarziájú kézfeje
villamosvonalak sűrűn behálózó
űtőerezetében,
e városból
maradjon észrevétlen.
2.
Később, ahogy Varsóból
hazatértem,
megadatott, hogy kétszer
mellettem ébredj.
Csókod
vadul elharapódzott
a Szabadság híd kipeckelt vastraverzein
− K. und K., blitzrománc, Geschichtsverein −,
hozzám taxiztunk, s az összes pózod
hajnalig beivódott
matracomba, mint nedveink.
Kanapémon kijött a szilárdságtan tétel
helyes eredménnyel,
mintha ismeretlen prímszámmal
háltam volna, oly elszántan
nyúltam feléd, de félve az elvakulástól,
nehogy elkalkulálódj.
Ne ragadtasd el magad! – súgtad,
mielőtt nekivágtunk a csúcsnak;
a szerelmet
kedvenc íród, Kundera
felé terelted,
cicomátlan hullsz le a
mozdulatra,
abban tartózkodsz, annál ,
mi sokszor és sokakat elhasznál,
és hajít a feneketlen öntudatba –
az ágyon minket is ketté vett,
általános halálban s letépett,
halálos szótövek kertjében
− miként virág és gyümölcs –
különbözik test és lélek:
ne sikoltozz hát, üvölts!
Két főre húztam ágyneműt
és halvány derűt,
ha átlátszik, át ne tűnj
egyiken se,
lámpáinkat oltsd el.
Álmomat, szövetet tisztítószer,
könyörtelenséged kikezdte;
akárcsak válótársam,
belezokogod a telefonidegbe,
hogy hiába volt jó nálam,
hisz kedvedben járni próbáltam,
és hasztalan akarsz , nem tudsz szeretni,
nem és nem, semmi de semmi
értelme a hitegetésnek,
te sokszorozódsz, én elenyészek.
Fémpénzízű aktus tesz szabaddá,
kötődnék bár, gebednék ebeddé!
Vonzalmam tehermentes, szagtalan,
a Szólítás magasztal ragtalan,
ha sajnál is, nehogy az életére
föltegyen,
bűnök hozzák világra a reményt,
és a förtelem.
Ez a mű nem található meg egy kötetben sem.