Vendégségben Nagy Lászlónál
Tanulmányt soha többé, csak belefirkál a műbe,
lépcsőfordulós logikán tagadásmélyre hűl le.
Mondják, látványos, de túlírt, huzatos időbe tárva
rosszul szigetel, az összes sort kifűteni drága.
Képzeletükre srófolnak betűláncszem-strófákat,
szemtengelyre csörlőzik föl, belecsavarodnának.
Sötétzárkát, felejtést tréfából magukra csuknak,
szöknének álkacagásban, megrendültségen csuklya.
A szabadság zárat cserél, s munkáját kiszámlázva
mint hitelező kényszerít adósrabszolgaságba.
Mondják, a líra véges, történelme veszteséges,
ha zsarnokság nem tart ellent bajvívó lényegének.
Először a metaforák ménesét kergetik szét,
végül pajtájuk, a mennybolt pokol-pincészetig ég.
Hol betörik, idomítják, az igazság ott honos,
Pegazus tört kengyelébe idegen csizma tapos,
véknyába sarkantyúját mélyeszti be hetyke sarok,
szóra, hogy rangosan lépjen, nem patkol senki ragot,
combot nyereg ki nem dörzsöl, ahogy sorvéget se rím –
növekvő számú az álság, lóhátról költő lering.
Bűneink billentyűzárját látomás fel nem oldja,
két messzi végtelentől kisül kombinációja.
Lerántott vasfüggönyből szakad ki dal, elektróda,
sistergő herzek, szikrás wattok gyökerekbe fojtva.
Féktelen csődöröd habzó pofájába zablát rak
korunk, a bősz idomár, de zsokédnak ki szab gátat?
Iramod ki rántja vissza, vágtádnak ki vet véget?
Botlanak bokán vert hangok ajak-ugrókötélbe.
Mondják, minden esemény megtörtént, s a szöveg hamis,
mely maga vonja meg tágan világa határait.
Mi közöm hozzád, költő, se falvam, se diktatúrám,
ahonnan származhatnék, s hol botütést mér az úr rám?
Rejtelmeink kibontva, nem félünk, semmink se sajog,
Ady elárvult ostorát minek csördíti karod?
Mivel táplálnál tovább fuldokló szindbádi lángot?
Bajnokból gondnokká lett Balassi, hivatalt váltott!
Nyüvek rágcsálják, molyok petézik tele halálod,
úgy írni, ahogy lehet, határozottan ajánlott.
Vonuló elefántcsorda hátán hömpölyögsz, áradsz,
lágyékból vér kiszökken, zsákmánya után vadállat,
tárgyainkat szétkergetve új téma után a nyelv,
elektronná, agyérgörccsé zsugorgat, s magába nyel.
Ahogy lehet, úgy írni nem szabad – mennyire tudtad,
hiszek benned, merész költő, hatalmas vershadúr vagy!
Vezényeld sereged útját örök falaink ellen,
azok nem dőltek le, csak Jerikó körül a jellem.
Porig aláz-e rontást nyolcvankilenc trombitaszó?
Hétangyal-rezesbanda rázendítsen, hogy RIADÓ!
Ne haragudj, minek is zúdítom nyakadba mindezt,
szavadhoz kor nem férhet, tanácstalanságot hirdet.
Sóváran lesné, mi fűt, miféle szén, atom, olaj
mozgósít, mardos egyre: a szólásnál többért szólalj?
Irigykedik, de torkát a szótlanság elszorítja,
nem mondhatja ki magát, nincs – miről szólhatna: – titka.
Túl sokáig maradtam, ne tagadd, terhessé váltam,
versedben hiába vártam, veregetnéd meg vállam.
Nem ügyelsz rám, szuttyongatnak vérszomjas vendégeid,
kik hátad mögött, jaj, nézd csak, barátod felképelik.
Mit beszélek, Magasságos, hisz eleven halott vagy!
S mint ünneplő társaság egy szem pogácsát ha ott hagy,
mit elvenni nem illik, s az est végére kiszárad,
lírád vak senkiföldjén így hagytál hátra – hiánynak.
Ez a mű a 'Fagytak poklaid' című kötetben található meg.