Zarándok tollam szerpentinjén
Lemondok a kényelemről,
nem költök többé vacsorára,
edzőteremre.
Zarándok tollam szerpentinjén
zsírsejt ég el: a létfölösleg,
mirelit őssejtem: a hit kienged,
és havonta egy fél állástól megszabadít.
Fél állások,
fél pénzek,
fél személyiségek
gömbölyítik a kappanhájat,
amit családi vacsorákon és gyóntató futásokon
oldalról szégyellek,
szemtől szemben letagadok.
Nem merem rábízni magam az életemre,
csonkolt lelkem országrészeire,
hol posta, poéta nélkül
csupa kisebbség él,
kizsebelt mosolyukban virgáccsal.
Nem merek kétszer megfürödni
ugyanabban az óceánban,
írjanak hosszú, lusta verseket a zsenik,
engem az idő sürget, nem az időtlenség,
pontosan érkező, szikár folyók
a hullámzó halmozás helyett.
Dehogyis dolgozom én,
dehogy,
csak fáradok,
tömködöm teendőim s a világ réseit,
mit a holdba töltök,
klórozva és átszűrődve kicsurog a napon.
Hivatalos álmaimat
feltöri az ágykeret,
a csodákat
valósággá tördeli vissza
költői hivatalom.
Ebből nem lehet megélni,
ebből nem lehet megélni –
hajtogatja Komor Honor.
Így meg nem lehet élni! –
csattan föl Vagány Vagyonka.
Egyik sem az én fazonom,
nem vagyok konfekcióméret,
derékben, combban, fenékben
kihízom, kifogyom
az életpályák szabásmintáit.
Lemondok a fényűzésről,
fél állásról, fél pénzről,
nem hajszolódom, nem török,
szakadok szét többé,
a fél vállra akasztott szíjakat letépem.
Kit nem szolgálsz egészen,
eltaszít, megtagad,
választom a szelíd függést –
de hiszen szabad.
Ez a mű a 'Fagytak poklaid' című kötetben található meg.