Óda az irodalom fekete prófétáihoz
Elkezdenék egy felszabadultabbat, mély lélegzetet
a nehezen kialkudott versek után, de ha záporokra csomózott
varjaink most kioldódnak, a város meglazult szájú szákját
nem lesz, ki összerántja. Hiszen fanyalgok én is az élővilág
nagy ívű próbálkozásain: utállak is egy kicsit, de szeretlek is végre,
ám anélkül, hogy ellenkezőtöket vallanám.
Rólatok végképp letettem. Ragályos zsúfoltságban
ropogtatjátok csontjaitokat, mintha ez a szürkület
csupán a fák gyepre hányt pulóvereit nyújtaná ki,
de az elaszott vének sárga bőrét soha.
Nincs mitől félnetek, képpontokig közelítve a borzalomra
belevakultok inkább rikító részleteibe,
fogalmi zökkenőkön tetszelegtek, mert semmit se mertek
eldarálni egy szuszra. A lüktető erek helyett marionett-babákról letépett
zsinegekkel bizsergetnétek húsomat – de ebből nem esztek!:
gőzölgő asszonyi ágyék rogyasszon, táncoltasson,
párátoktól pedig aléljanak csak Árkádia röfögő orrlikai!
Mi vagyok én, hogy megértsem még ezt is?
Zsarnoki zsargonra rá nem áll a szám, hiába venné
nevére dicsőségetek: az éjt nappallá csattogó égbolt-protézis,
pillantásomat hiába futtatjátok ablaktalan elmétekre,
mint a repkényt. Hantokról hantáztok, de lerázzátok
a falakon átsuhanó fekete holtak terhét magatokról,
hát tudjátok meg: miattatok kell sietősre fognom a fájdalmat,
hogy szabadon hagyott sóhajok helyére
be ne nyomakodjon megkönnyebbülés!
Ellenetek vétkezem, túlöltözött didergők ellen,
kik szoláriumba járatjátok a gondolatot,
majd strófákat vennétek fölé rétegesen.
Élére vasalt huzatban feszítetek a végítélet előtt,
ráncaiknál összefogott kéziratszoknyákat visz a szél,
és engem akasztotok, Uramisten, a plasztikhattyúi poézis fogasára,
a mondatok kifutóin is mintha engem mutogatnátok!
Ám a díszletek közt alig ismerek magamra,
mert a megtisztulás kizárólag ritmizálható:
– – – írásjelek üstdobcsöndjében – – –,
lélegzetvételekkel csípve, suhintva tartom
pőre hátsóitok vesszőfutását.
Ez a mű a 'Fagytak poklaid' című kötetben található meg.