Te és a tenger
Balra te lüktetsz, jobbra a tenger,
nélküled érkeztem meg először
Adria partjához kocsival.
Lágyan igéző, szép sorokat kanyarítottam,
sál omlott el a Splitbe menő szerpentines út buja hajlatain:
tortahabot keneget cukrászinas így,
sok szintes lakodalmi nyalánkságot.
Kasmírsálba tekergőztél ideúton,
hátra telepszel, légkondink bántón dideregtet,
tán emiatt alkudhattam meg nyakravalódra Vietnamban.
Rojtos a széle, akár soraimnak,
tápászkodsz ki Renault-nkbol, a kézífékbe akad,
versemet is rántják be vad emlékek.
Szállást ott keresünk, hol apartmanház épült hét évvel előbb,
ringó csitri-öböl serdült ricsajos kikötővé –
duzzadt vásznu vitorlások sűrűn ki-be járnak.
Mégis tengeranyánk, matróna, ki vajúdik,
esti tolófájdalmának hullámain összemosódunk.
Elmosolyodsz, hajadat kiereszted,
hadd bújjak melléd, be a tenger alá:
kék huzatát kifürödve deréktájt bogja, gubanca nyomaszt.
Egybenyitott a lakásunk légtere és ideje,
múltamat is megszüntetted, nem nő be a pillanatok feje lágya.
Háborus aknahüvelyből készült váza kezemben,
vendéglátónk lába szakadt robajától.
Csokrokat állít mit se tudó utazó üregébe.
Csokrok csonkjain elbicegünk, tört torkolatok tüze hervad –
halnak a költőink, ugye, Dzsó, csak a költők halnak!
„Bundesgrenzenschutz” – ragyogott takarónkon,
nyár-egyetem, Bayreuth, első közös ágyunk.
Nővel nem laktam, mielőtt egy hónapot eggyütt
töltöttünk kollégium édes vasszigorában,
wagneri hullámzó ölelések partszakadásában.
Féltem tőled, mást se akartál: költözzek hozzád,
s mit tehetek, Népszínház utcai kéglid üres!
Nem költöztem azonnal, elég baj volt, hogy a jog kimerített.
Fér-e a vers szoba-konyhád konvex sarkaiban?
Szívok-e friss levegőt ugyanott, míg fokhagymát piritasz
egy légtérben római joggal, József Attilával?
Res habilis titulus fides possessio tempus
Lopva lopóztam anyám féltékenysége elől.
Varrja anyád hiteled törlesztését a nyakamba,
ellehetetlenitette pedig náluk maradásod.
Lassan bontottuk le a vasfüggönyt, a határrezsimet,
Bundesgrenzenschutz -ot előbb paplanra cseréltük,
házasság fedelére a paplant.
Kellett is nekem ezt a leánykérést forszíroznom!
Aggályoskodnak szüleink, lebeszélnek szürke barátok –
honnan térül a költség, mennyit ad ez meg amaz…
Kagylóvá meszesedtek rezgő lepke-csapások.
Ó Spalatónk antik terein fregolik függnek kifeszítve,
csipkés kisbugyik, ingek, melltartók száradnak
hosszan a tengeri szélben
tetrarchák ezeréves szobrai, szfinxei közt.
Ily természetesen ha mi egybekelünk, soha otthon!
Változhatna javunkra, de megvan még az az otthon ,
s pont olyan is, mint volt, kár visszautaznunk.
Sírodat ásnák szomszéd nyelvek, a pletykák,
gangra se mernénk ágynemüket teregetni vasárnap.
Mocskos házmester-szitok önti, locsolja kövét,
csöppen szutyka ruhánkra, beléreszketsz vasaláskor.
Lépcsőket lépcső követett, ahogy éveket év,
elbirtoklással tettem szert rád ezalatt…
Együtt béreljük ki a tengert, megtanulunk anyanyelvén,
hűs, kicsapott kutyanyelv az öböl teraszunkról,
hol sietős evilági vizek lehelik ki a mélyük.
Bort iszom, ellankadva szemem telitöltöm kékkel,
holdtalan éj, lemerült Duracellként folyt el az égi elem.
Megmaradunk-e, szerelmem, az isteni gondviselés
álmunkat kaszabolja, vagy egyszer még aratunk?
Nincs hivatal, hova járjak, oly intézmény, mi elismer,
szellemi dobrokolásom pártkatonák zabolázzák.
Múlt éjjel nem aludhattunk, eszelős kompánia dajdajozott.
Nemcsak üveg sörüket, de az árt is zúgva csörömpöltette hajójuk,
house zene lüktet alattuk tajtékok göndör hangfodraiból,
holdas homlokukon repeszek pattannak,
izzadják a szilánkot féktelen őrjöngés közepette.
Tudlak-e, tudsz-e szeretni, ha ők mind szánakozón kiröhögnek?
Vízbe merülnénk – villám csapna agyon ti-ti, tá-tá.
Ez a mű a 'Fagytak poklaid' című kötetben található meg.