Hasonlatok nőkről és morálfilozófiáról
Köztetek voltam újra,
a porrá égetett álmok nérói ígéretét
kértem rajtatok számon,
nem az ifjonti, szent rajongásokat,
de hát mit tehettem volna a csodák hidegfejű másnapján,
mikor a feltámasztott halottak is állás után néznek?
Egyikünk-másikunk ajkáról el se múlt az eskü,
ott éktelenkedett,
mint a péntek esték viszketeg nőcskéitől
összeszedett herpesz
– mert a haza , a nép és az igazság szavakat
legtöbbetek múzeumba száműzte –,
de ti már a „bölcsőd az s majdan sírod is” sorai alatt
euróban vettétek föl a fizetéseteket.
Emlékszem, trópusi nyár volt záporok nélkül,
tapasztalatlan esői után repedezett maradt a föld,
akárcsak barátnőink megvetemedett ágyéka,
ami az elsietett szeretkezések után tovább hasad.
Abban a hónapban fonákjával csapta a szél városunkat,
és az elfeküdt ég
ággyűrődések helyett
pántos hálóingekkel a húsában ébredt.
A jókedvhez felejtés kellett,
a szerelemhez pedig virtuóz partnernek lenni azágyban.
A hasonlított
magasztos eszme volt,
ám a hasonlító
burjánzó nemi életünk egy-egy darabja,
mert akkortól nem szerelmesek voltunk,
csak férfi és nő között működő kapcsolatban .
Jó volt köztetek mégis,
hisz nem csalódtam senkiben,
ti botránkoztatok meg szabadszájúan konzervatív ízlésemen,
ahelyett, hogy a dogmatikus szabadszájúságtól
kaptatok volna hányingert.
Szemünkben a birtoklás gyönyöre vakított,
nem csillogott, mint egykoron valami mástól,
s mert kedveseink teste kellett tetőtől talpig,
féltékenykedni kezdtünk egymásra,
pedig akkor még hosszában vágták volna át értünk
ütőerüket a nők, akár a borsóhüvelyt.
Akkoriban kezdtem el én is félni
attól, hogy megcsaljalak.
Visszatalálnék-e hozzád a rontásból szabadulva,
vagy immár két malomban őrölnék, őrlődnék,
csövestül lemorzsolt kukoricaként?
Ideje megtanulnom: az őszinteség elégtelen,
így vagy úgy,
de mindenki bepiszkolódik,
látod, még legártatlanabb tettünk,
a líra
is maga a bűnbeesés,
a megcsalás művészete,
mi közel visz mégis hozzád.
Vér festi szobánk falát,
lecsapott szúnyogok vére:
kiontván a mi vérünk az ő vétkeikkel együtt,
kanyargó vércsíkok egy közös lelkiismeret
vízgyűjtő területén,
miként a díszteremben sugarasan álltunk a pédum körül,
két ujjunkat ezüst gömbjén nyugtattuk fehér kesztyűben
– akár a bujaság első, becsukott szentélyén –,
mormoltuk az esküszöveget, mondtuk vigyázzban,
a szél görcsös vonalakkal rajzolta
fáink jellemét az ablak alatt,
én meg féltem,
rettegtem,
milyen lesz köztetek ismét akárhány év múltán,
mikor mindnyájunkkal egyszerűsítjük Istent – – –
a közös szorzatban vajon
hányas szám leszek?
Ez a mű a 'Fagytak poklaid' című kötetben található meg.