Ismeretlen hegyek közül
Elropogtat a szállodai ágynemű,
forgat és ízlel, mintha sosem érzett volna utazót.
Nem tudhatom, sós vagyok-e vagy édes,
egészen elfelejtkeztem magamról,
és a te leheleted is olyan, akár egy idegen városé,
jó szellőzésű, de ismeretlen hegyek közül fúj,
ahová mentolos cukorkák ragadtak hadmozdulatok helyett.
De jó, hogy itt semmi közöm a tisztasághoz,
nem áldoztam hétvégéket se fölmosásra, se gyónásra,
ám szavaimba derengeni jár a levegő,
kortyaimba higgadni a bor,
s nem rontják meg verseimet
csak azért, hogy gondtalanul éljek.
Bőröm alatt nem feszülnek erek,
húsomban izmok,
ellazulok egy könnyű fogadalomban,
átadom magam a hűségnek,
szédíthetnek sikátorok fortélyos fertályai,
repedtsarkú kereszteződések.
Emlékeimet hoznám-vinném,
külön-külön rakosgatnám,
de mindegyikkel összefogtalak,
akár iratkapocs nélküli paksamétákat,
amiket összezagyvál a Bábel előtti huzat.
Felolvaslak az idegen nőknek,
akik a közönség soraiban ülnek,
és lefogják a szobát, le a várost,
különben helyben hagyna-kipenderítene féltékenységében,
amiért asszonyai nyelvén helyette megszólalok.
Áttivornyázom a mulatókat,
évszakból évszakba tántorgok,
mert egyiket sem ismerem föl nélküled,
kocsmáról kocsmára érik be a záróra,
akár a fajta szerint ültetett szőlőtőkék,
de engem nem szüretel puttonyába egyetlen köd sem.
Alig készít kis deret az ősz
– gázt az indulóban lévő sofőr, mielőtt felengedné a kuplungot –,
már le is fullad, s nem visz haza a nyárból.
Ne húzódj félre,
kérlek,
ne tolj el magadtól.
Ha gombolkozol, borzongat a tavasz,
ha kioldódsz, ha kikötődsz, a nyár.
Fűzőit a végtelennek kormoránok bontogatják,
pántjaiból a határtalant zuhanó ölyvek kibújtatják,
s ahogy Villány gúlája letekeredik,
kibuggyan dúsan a zöldellő domborzat,
és bevéreznek virágaim: a tájról hirtelen lekapott tekintetek.
Jég zabálja fel a roskadozó kertet,
a fagyosszentek hátára terített svédasztalt,
és a romlandó természet nem penészedik meg.
Varjak fojtják le a lombokat,
templomi gyertyakoppantók,
és az elüszkösödött fatörzsek nem égnek tovább.
Ahhoz,
hogy újból lobot vessen az erdő viasza,
elég,
ha árnyékán végighúzok egy sercegő fejű rigót,
vagy kérdésén egy reményvesztett választ,
amitől már megtanultam félni.
Ez a mű a 'Fagytak poklaid' című kötetben található meg.