Az idegen és a rózsa
Becsvágy buzgott föl bennem, mikor a Hegyalja úton
láttam, hogy piros lámpát kap egy német turistabusz,
és szabályosan megáll, mit megáll, lecövekel,
várja, hogy zöldre váltson a magyar villanyrendőr.
Kicsinyhitű nemzet fia volnék, ki megilletődik,
ha külföldi rendszámot korlátoz hazai Kresz,
gordiuszi nagyvárosok csomópontjait sűrűn
át-átfércelő virtuóz sofőr így ismervén el,
hogy szükséges a lámpa e kereszteződésben,
hol átkelek, nem lévén kellően körültekintő?
Vagy ennyire idegen volnék saját életemben,
csak hát én be sem tartom vak előírásait:
ha büntet, valaki másra sújt, a szabálysértési
bírság hirdetmény útján is kézbesíthetetlen?
Engedelmeskednék-e, ha figyelmen kívül nem
hagyható közlekedési jel irányt mutatna?
Sarkán a farkasréti, új ravatalozónak
vadul dudáló taxis orra előtt szaladok át,
rohanvást egy szál rózsát veszek a virágboltban.
Kések. Hová is eshet ama Hóvirág utca?
Kit is temetnek? Nem rajzolódik ki arcvonása,
a felejtés férgei fürgébbek, mint a földé.
Alig ismertem, pikáns fűszereként a gyásznak
elvetődhetnék akárki fölcserélt sírhantjához.
Nekem a halottak, mint a napozók, oly egyformák,
döglenek város alá, átszerelt szoláriumba,
szezonvégi, mély plázsra: arccal fedett csillagrendszer,
háttal a bolygónk magmatikus középpontja felé.
Hány zónát kell, s miféle járaton idősödnöm,
hogy a túlsó féltekén mögéjük kerülhessek?
Palackba visszanyomott dugó a rózsabimbó,
hervadoz, hát fordítva tudtam csak begyömöszölni.
Szesz elszökkent ereje, kibiztosított szénsav,
bolyongok szerves kötés, stabil vegyérték híján,
ám se képlékeny savó, gyökérkerülő szabadgyök,
sem özvegy tő, árva termés teremtésbe nem forgat –
emlékfosztottan vesztem el nesztelen temetőkben,
hozzácsapódván egynémely hasonló gyászkísérethez,
bekéredzkedve hideg szemzugokba, visszfényekbe.
Rokoni szemgödörben ha elvermelődhetnék,
talán a sírgödör is odavesz sejtjeimből!
Élhet-e, ki nem látta soha a halottait?
Családtagnak hisz a nő, ki valamely temetési
menetből bontakozva vállalja készségesen,
hogy a főbejárathoz, mert arra tart, visszavezet.
Kéri, tegyem a virágot – „Úristen, mióta fogja!” –
Németh László sírjára, kit az ő földeltje szívelt,
s a művészparcellához érve földerengett, mennyi
idősebb pályatárstól vettem itt végső búcsút,
neveik mégis elmosódtak, úgy iparkodtunk.
Rózsaként kivörösödve, csapzottan lemaradtam
szikár nemtőmtől, ismerős sírra bár nem akadtam.
Valahol errefelé dédszüleim feküsznek,
s nagyapám: urna néma kongása, betonfal köti,
márványlapjáról elsuvasztják az összedrótozott,
lyukas műanyag tölcsért, néhány rekesszel odébb
erősítik fel, a hamvak éppígy kicserélhetők.
Hogyan gyűjt majd egybe vélük csoportos feltámadás,
ha eleven arcuk bedőlt, nyughelyük kitaposatlan?
A múlt nem válhat többé sosem megoszthatóvá,
jussomhoz sem járul törvényi emlékszolgalom,
hogy szabad bejárásom legyen a szomszéd mezsgyén
át ősi kertjeinkbe – enélkül használhatatlan
birtokom, időm pedig elbirtokolhatatlan.
Hantokon átlábolva, árkon-bokron keresztül
vittem a rózsát haza, vázába, tisztába tettem,
s azóta egyfolytában virágzik hervadhatatlan.
Korsónyi cukros vízbe méhei belesárgulnak –
ki vedel hőségben méhsört, rostjain darázsdöngés
gyöngyözik, belülről dagad, zöldül, feketül a nedv?
Bámulom állhatatosan, elfelejt megváltozni,
alulról vénül így az út, üti át belvíz pecsétje,
mindaddig kuporgatja foltonként zsugori pára,
míg nézem, különben szikkad – melegházi tekintet
ponyvája rekken a rózsán, hajtana, satnyulna bár:
nem nyesi szemöldököm, beáll a szakadatlan,
zöld jövőidejűség, ahonnan fénysebességgel
utazom visszafelé hitvesem éji gyönyörre
nyíló pupillájában, a végtelenné tágult,
robbanó pillanatban, ami beteljesedik,
mielőtt kezdetét venné, fonnyad, mielőtt érik,
miként a látóhatáron hirtelen távoli gép
bukkan fel, alig hogy halad, messzeség lebegteti – – –
örökkévalóan lassú cserdülés, ostorsudáré.
Ez a mű a 'Albérleti fordulónap' című kötetben található meg.