Örökké túl fiatal
Halálhíremet keltik az álmok,
ébren is súgnak-búgnak tovább.
Eresz alján fecske kutat,
hullámtarajon sirály,
de én abban a városban vagyok,
ami a fronttól labilis szirti sas
szárnyáról leborul.
Abban a városban,
a bűn osztatlan közös birtokán,
amit két végéről éget hajnal és alkonyat,
akár az ikertornyok garatig
lepöckölt szivarjait.
Serdülök Babilon partjainál,
a pórusok füstszűrőin át
hamvadó árnyékká elszív
vesszőtlen gyökér, törzsökös csont,
végül lerogyok magam is.
Spiritusszal vagy szerelemmel
töltik-e újra az öngyújtó Napot,
hogy szikrányi pirkanásától
mindig fellángoljak?
Érzem, hogy utolsó ez a mai,
kétségbeesett öngyulladás,
utolsó és törvényszerű,
nem vigyázok ezután a zöld
és a fekete energiára sem,
nem osztom be,
forrásaikat nem zárom el éjjelente
avégett, hogy idő előtt ki ne meddüljenek.
Akárhányszor emeli az Úr
szájához egy korsó felvonóban
keserű, megrenyhült napomat,
akárhányszor néz a fenekére,
az én verejtékem immár
nem habosodik fel
viharzó függőlegesétől.
Örökké túl fiatal maradok
ahhoz, hogy megöregedjek,
vízszintes időmúlás nem fog rajtam,
az elcsapott felhőké és a kizsigerelt földeké,
ám a bénultság föl-le liftezik velem
toronymagas és pincemély között.
Fiatalságom végre mindent elherdált,
hiába íratták rám annyian az életüket
és piruettező gázóráikat.
Ekkora tisztesség
hosszú papírcsóvákat ragaszthatna
a tűzhelynek is, akár egy mókás
bábjáték díszletére,
de én inkább eltűröm,
hogy takarék nyelvecskék csámcsogjanak
az ottfelejtett kenyérkosáron.
Köztetek, lobbanékony barátaim,
mégis én alszom ki a leghamarabb,
ti hatalmas jelzőtüzeket raktok az ég peremén,
vagy kajánul vigyorogtok a benzinnel
körbehugyozott, fényárban úszó Parlamentre,
ujjatok között egyetlen gyufaszállal –
ám én,
én őrlángot sokszorozandó engedek
forróvizet bemattult kádzománcra:
a kazán kék kanárija
tollászkodni kezd sötét kalitkájában,
de jaj, pihéit széjjelhullatva
sose rebben világgá.
Elég, ha egyszer kivágódik
a nyitva hagyott lichthof-ablak,
hogy ez a kék madár
a huzat üvegfeszítő vállán elillanjon – – –
nem lesz, aki befogja,
senki, hogy újra fölfűtse az albérleti,
hazátlan összkomfortot.
Ez a mű a 'Albérleti fordulónap' című kötetben található meg.