John F. Deane elbeszélései
A gyarapodó
Mézes Gusztáv aprócska ember volt, nem nagyobb, mint a kakasugrás. Nagyjából öt láb, két és fél arasznyi magas. Pipaszár lábú, törékeny csuklójú, beesett arcú. Szikár testével úgy festett, akár egy pálcikaemberke. Még a földje is sovány volt, néhány holdnyi vékony termőtalaj és vastag, áthatolhatatlan altalaj. Marhái girhesek, birkái árnyékot se vetettek. A tojások, amelyeket tyúkjai kikínlódtak magukból, kicsi, sápadt, vizes tojások. Aki ránézett, azt hitte, Gusz is a Nagy Éhínség egyik túlélője, holott másfélszáz esztendővel később élt, mégis mintha minden ősével végigéhezte volna azt a nyomorúságos időszakot, nélkülözvén lelkét, testét, sorsát. Gusznak, túl azon, hogy egész életét törpén és véznán kellett leélnie, szegényes lélek is adatott, kicsinyes és sivár, keserűségnek és haragnak kiszolgáltató. Gúnyrajza volt csupán egy olyan világnak, mely ügyet sem vetett mindazokra, akik az országos felvirágzásban, a nagy gazdasági fellendülésben nem találták meg számításaikat. Ez volt Sírország. Egyenesen előre. Gyarapodni. Az élet bizony egyetlen adut sem osztott Mézes Gusztávnak. Sehol egy ász, sehol egy király, sehol egy bubi, és – mindenekelőtt – sehol egy királynő.
A pusztavacsi pünkösd hagyományos ünnepének estéjén Gusz hosszasan üldögélt vacsorája fölött, magába roskadtan. Egyedül élt. A szülei, éppolyan pöttöm egyszálbélik, mint ő maga, eltávoztak az élők sorából, és feküdtek ugyancsak vékonydongájú, apró sírjukban a pusztavacsi templomkertben. Gusz a legjobb öltönyét húzta magára, mely szürke volt, elegáns, és a szövetén meg-megcsillanó finom ragyogás még a Pusztavacsi Dévaj Dalárdában is viselője dicséretére vált volna. Jószabású kék ingét vette alá, valamint új, rózsaszín selyemnyakkendőjét, melyért komoly összeget áldozott. Később, az éj előrehaladtával, levette a nyakkendőt, bedugta belső zsebébe, és táncolni kezdett. Kisvártatva zakóját is lekapta magáról, és járta, csak járta a szabadok táncát, semmivel sem rosszabbul, mint bárki a keményített, merészen kitárt gallérú legények közül, kik szőrös mellkassal, pompás idomaikat kelletve szökdécseltek, dalolásztak a lányok között.
Gusz eltökélt célja volt, hogy véget vet keserűségének, és eztán teljesebb életet kezd. Annál is inkább, mert a milleniumot nemrég búcsúztatták, hogy egy új évszázad köszöntsön a falu lakóira. A világ odakint tele volt lehetőségekkel. Miért is ne léphetne ki a szenvedés és a nyomorúság hagyományos körforgásából, és vehetné kezébe szerencséjét? Önmegvalósítás lesz a játék neve ezentúl. Töméntelenül sokat fog enni, inni, rengeteg nővel lesz dolga, megízleli mindazt a gyönyört, ami csak egy férfit érhet egész életében. Félhangosan dünnyögött maga és korcs kutyája, Bödönke elé, aki hűségesen vizslatta a sarokból. Kis konyhája már a legújabb vívmányokkal kérkedett: hűtő, mosógép, tévé, videó, sőt Gusz közel járt dédelgetett álmához, hogy vegyen egy mikrosütőt, vagy netán még egy mosogatógépet is. Vágyott rá, hogy a gyarapodás erős és kézzel fogható dolgokba építse be énjét, ez a feladat lebegett egyedül szemei előtt.
Gusz ez év elején jegyezte föl újdonsült vágyait egy darabka krémszínű pergamenpapírra, melyen áttetszett az egyik legkiválóbb vízjel, egy szerető szív. „Kihúzom magam, magasan és büszkén élek” – írta. „Felajánlom a kezem, az életem, a házam, a birtokom és minden bizalmam, őszinteségem egy nőnek, aki cserébe elhalmoz szerelmével, és nekem szenteli életét teljes valójában. Majd mikor kiteljesítem magam szellemi és gazdasági téren egyaránt, elégedett leszek. Gyerekek verik fel a ház és a birtok csendjét, végül halhatatlanná válok.” A jövőnek szóló levelét egy széles, lendületes mozdulattal írta alá, óvatosan összehajtogatta, és becsúsztatta a szürke ünneplő zakójának belső zsebébe. Rögtön a szíve fölé. Szikár, de hevesen kalapáló szíve fölé. Ezen a reggelen nem állta meg, hogy Bödönke, a keverék kan farkcsóváló ujjongása közepette végigugrándozza parányi kis földjét, hiszen már elért valamit.
Gusz befejezte gyorsfagyasztott birkapörköltjét, kidobta a dobozt a szemetesbe, és fölment a lépcsőn kezet mosni, aftersévvel pacskolni be arcát, újból megkötni nyakkendőjét, hogy nekivághasson a hódításnak. Előbb azonban megmustrálta magát a tükörben. Még csak huszonkilenc, ereje teljében, élete virágában. Igazi férfi. Igazi élettel. Rátalál az igazi nőre, egy igaz szépségre. Keményen fognak dolgozni, együtt építik fel igazi életüket, gyarapítják vagyonukat, beutazzák a világ varázslatos tájait, amelyeket csak az amerikai tévésorozatokból ismer. Gusz eljut Torremolinos-ba, Párizsba, Madeira-ra. Oldalán egy tüneményes asszonnyal ki fogja élvezni az igazi élet minden ízét s zamatát, a legcsodálatosabb és nem kevésbé egzotikus vidékeknek. Két kezével dörzsölgette mellkasát és hasát, föl-le, le-föl. Ma este aztán megmutatja. Ő nem akárki, hanem Mézes Gusztáv. A gyarapodás útján.
Fontos, hogy az ember ne mutatkozzék túl korán. A diszkó tíz harminckor kezdődik. Gusz tizenegy tizenötkor már a teremben őgyelgett, és szomorúan nyugtázta, hogy a legelsők között érkezett. A terem már ragyogóan kivilágítva, túlsó végén, kicsiny üvegketrecében a DJ találomra föltett valami zenét. Néhány fiatalember a bárpultnál lomhán vonszolta testét. Kezükben korsók. Arcukon önelégült vigyor. Gusz csatlakozott hozzájuk.
− Srácok!
− Gusz! Hogy ityeg?
− Csak a szokásos. Ez a szájbabaszott élet…
− Öltöny, Gusz? Nagyon komolyan festesz ma este. Mi a rossebb?
Gusz elvigyorodott, és előhúzott egy figyelemre méltóan vaskos köteg bankjegyet a belső zsebéből. Rendelt egy korsóval. Kísérővel és burgonyaszirommal. Bekapcsolódott a körülötte óvatosan nyiladozó társalgásba. Fiatal nők, vodkák, hosszúnyakú üvegek és parázsló cigaretták verődtek csoportokba a széles bárpult másik végében. Köztük a három Sóvirág-nővér. Köröttük az üres táncparkett, a kelméktől fodrozódó forgatag, milliom örvénylő fénypászma színes álomvilága, míg alattuk, a parkett és a beton alatt a csupa-csont-és-bőr föld nehézkesen forog, mint a stroboszkóp. Ez akkor volt, mielőtt még bárki átlépte volna a bár védő-óvó felségterületét követelőző világa felé táncnak, ösztönnek.
A Sóvirág-nővérek: Mónika, Matild és Magda. Még mindig fiatalok, a legidősebb, Magda, alig huszonkilenc. Együtt élnek egy nagy házban Savanyúdomb lábánál. Apjuk évekkel ezelőtt meghalt, anyjuk éppen tavaly. Mindezen felül, akárcsak Mézes Gusztáv, egyáltalán nem szép egyikük sem. Kiütközött rajtuk ugyanaz az ősidők óta öröklődő éhezés, szívósság, ami elődeiket sem kímélte, és szűkösen termő holdjaikhoz láncolta. Éhezés minden olyan iránt, amiben sok helyütt a világon bővelkednek. Étel, pénz, luxus. Az új század hajnalán a három nővérnek van munkája, három kocsi is parkol öreg házuk udvarán. Szomszédos gazdák bérlik földjüket. A három nővér telve van reménnyel.
− Nocsak, a három csúf nővér úgy kinyalta magát, mint szaros pista jézus neve napján – böfögte Lali.
Minden férfi a három fiatal nőre szegezte pillantását. Gusz nehezen visszafojtott nevetéséből szüremlett elő: „Feküdj le korán, feküdj le későn, a három csúf nővéren nem fog a vésőd”.
− Kapd ki gyorsan Magdát, Gusz! – tüzelte Miki vigyorogva. – Emlékezz, hogy szól a mondás, ki korán kel…!
Rekedtes nevetés hullámzott végig a férfiakon, pityókás hangszín és önelégült hahota egyvelege, és olyan mozgolódás támadt, mintha egy kis zátony halai verődtek volna össze egyetlen alakzatba, melynek csak külső kontúrjai kivehetőek, de belülről tagolatlan.
− Én azt mondom inkább, feküdj a tyúkokkal! – harsogta Lali valakinek a fülébe. – Lefogadom, hogy vad tigrisek az ágyban! – így Lali, a bátor.
− Az ördögbe is, mindhárman együttvéve talán fel tudnának ajánlani valami elfogadhatót! – tréfálkozott Gusz.
Ugyanekkor minden férfiszempár kaján pillantásokat vetett a nők felé, elkényeztetett képzeletüket szabadjára engedve.
Magda, Matild és Mónika mindnyájan tisztában voltak külsejükkel. Iskolás lányként szenvedtek társaik szemérmetlenül fitymáló megjegyzéseitől. Hamar megtanultak együtt élni a „csúfság” fogalmával, bár érintetlen tisztaságuk beragyogta az osztályt, és kedvesen fordultak mindenkihez. Egyszer, mikor Matildot, a legfiatalabbat négy idősebb lány cukkolta az iskolaudvaron, énekelve és gúnyolódva közrefogták, Mónika és Magda rögtön a segítségére siettek. Az idősebb lányok skandálták: „három csúf nővér elment a bálba, három csúf nővér a bolondját járta”, miközben egyenként Matild mellé ugrottak, és pálcával bökdösték a hasát. Küzdelem alakult ki, felkelés a „csúfság” ellen, amelyet kétségbeesve próbált meg leverni három követének képében, hajat cibáltak, pofonok csattantak, rugdosódtak egészen addig, míg egyikük hanyatt nem vágódott a flaszteren, és mialatt forradalmár társai körülvették, hogy felvidítsák, és újabb rohamot vezényeljenek, a Sóvirág-nővérek eliszkoltak, sebzetten, zokogva, félelmetes létükben szétszóratva ugyan, de mégis együtt, dacosan és békében.
Hogyan történhetett, hogy csúfságuk lényegtelennek tűnt mindaddig, míg az apjuk élt? Amikor a család közösen elment a templomba, mindenki természetesnek vette, hogy a csúf nővérek érintkezhetnek a többiekkel. Vajon miért volt képtelenség elnézni, ahogyan a három csúf nővér templomba, esküvőre vagy temetésre ment, de már csak anyjuk társaságában, kinek megjelenése önmagában már nem sokat nyomott a latban? Négyük látványa, férfi nélkül, csöndre intette a rakoncátlan gyerekeket is, kitörni kész, de elfojtott megütközést váltott ki a gyülekezetben. Amikor pedig az anya meghalt, és a három csúf nővér függetlenedett, s valamiféle sikkes jómód jutott nekik osztályrészül, a csúfság világa tovatűnt életükből, legalábbis ami a hétköznapi, vagy akár éjes-éjjeli társadalmat illeti.
− Apácának kéne menniük, mindegyiknek, fekete szoknyában és fátyolban jobban mutatnának, mindent eltakarva, amijük csak van és amijük nincsen, én azt mondom, fiúk − szólt Mordon János, az élemedett agglegény, főállásban iszákos kópé. Az ifjú férfiak között élénk nyüzsgés támadt, a fiatal lányok is összegabalyodtak egyetlen fonallá, italjukkal, sminkjükkel, gálaruhájukkal együtt. Mintha a Sóvirág-nővérek nem is sejtenék, miről van szó. Mintha a többi lány nem azért húzódott volna közelebb hozzájuk, hogy mellettük szebbnek és vonzóbbnak tűnjenek.
Éjfél körül indult az este. Néhány lány a táncparketten termett, és táncra perdült a vibráló fények jótékony rejtekén. Bátrabb férfiak a bárból kezdtek közeledni feléjük. A táncparkett lassan megtelt. Körös-körül éledezett a világ. Az álmok fokozatosan, apránként valóságba csaptak át. Fény és homály szigorú határzárját feloldotta a stroboszkóp villódzása. A zene érezhetőbben lüktetett. Mindenkit felbátorított, sőt vakmerővé tett a fékjeit oldó, kötelékein lazító tivornya. Testek rángatóztak szagatottan, egyre ütemtelenebbül. A fiatalok élték életüket. Ellenállhatatlanul.
Gusz a bárnál állt. Ivott. Hirtelen idegesség futotta el. Legtöbb társa réges-régen táncolt valami fiatal lánykával. Testük és a mesterséges, tompa fények örvénye a férfiakat felhevülve, a nőket feltüzelve sodorta magával, szippantotta be és lökte ki újból és újból. Alig néhány nő maradt a pultnál, alig pár férfi Gusz mellett. A nők nagy része a teremben cseverészett, újfent összeverődve, immár vígan és magabiztosan. Köztük volt Cicomán Erzsébet, akit a falu Felső utcájából jól ismert. Jó alakú, gyönyörű lány volt, Gusz gyakran futott össze vele az utcán, udvariasan köszöntötték egymást ilyenkor. Gusz minden kétségét, gátlását elhessegette, poharát a pulton hagyva közeledett Cicomán Erzsébethez.
Rögtön észre vette, hogy a lány felismerte szándékát, és néhány megjegyzést sustorgott barátnőinek, akik ezen kuncogtak. Gusz odalépett hozzá, megérintette a vállát, mire ő féloldalt kissé felé fordulva elmosolyodott.
− Akarsz táncolni? – kérdezte.
A lány megrázta fejét, arcára fagyott mosollyal.
− De igen, gyere csak!
Megint megrázta fejét, és barátnőire pillantott. Aztán jelentőségteljesen végignézett a táncparketten.
− Bogyó Péterre várok – suttogta alig hallhatóan.
Erre Gusz is körülnézett. – Egész este nem láttam – mondta. − Biztosan szívesen táncolnál addig is, amíg rá vársz!
Cicomán Erzsébet szigorúan végigmérte. – Ne haragudj, Gusz – mondta végül, készen a válasszal. – Semmi kedvem veled táncolni. Egy jóképű férfival akarok táncolni.
Majd visszafordult a társaihoz. Némán bámultak rá. Egyenes volt. Kíméletlen. Köpni-nyelni nem tudtak, nem hogy vihorászni. Szájukhoz emelték poharukat, és nagyot kortyoltak belőle. Gusz még ott állt egy darabig. Aztán levegő után kapkodva sarkon fordult, vissza a söntéshez. A fiatal lányok összepusmogtak, felszabadultan gúnyolódva rajta most, hogy már eltűnt a szemük elől. A férfi nagyot húzott vészesen fogyó korsójából.
Az éjjel továbblépett az eseményeken. Gusz ivott és ivott, egyre csöndesebbé és egyre mogorvábbá vált. Látta, amint a Sóvirág-nővérek a bár túlsó felén várakoznak. Senki sem kérte föl táncolni őket. Gusz elnézett mellettük. Ennyire nem volt kétségbeesett. Észrevette, amint Magda, Matild és Mónika együtt lépnek a parkettre. A három nővér ropta a táncot, Gusz pedig figyelte őket, és alig hitt a szemének, mennyire megváltoztak, kecsesen, méltósággal, magabiztosan sodorta őket az éltető zene, mintha mindez természetesen következne lényükből, akárcsak a hit sugárzó gyönyörűségükben. Tökéletesek voltak. Mint egy matematikai egyenlet. Gusz elképzelte, hogy mindhárman tanárok valahol az országban. Mint egy pontosan kiszámított összeg, mintha e percben az egész világrend velük teljesedne be, mindenre bennük rejtőzne a válasz, legbelül, az „én” és a „szépség” egyenletének hibátlan levezetése. Öröm volt nézni őket, és most Gusz teljes lényében átérezte ezt, akárcsak Cicomán Erzsébet, aki társaival óvatlanul bámulta a három nővért. „Egy összeg”- suttogta Gusz félhangosan. „Tíz meg tíz meg tíz, az harminc. Egyértelmű. Kerek, egész, gyönyörű. De beleszerethetsz-e egy összegbe? Egyesülhet-e két számjegy örömben, gyönyörűségben?” Gusz hirtelen hangosan felkacagott, és a Sóvirág-nővérek felé fordult.
Magda csendben mosolygott, ahogy a férfi közeledett feléjük, majd, nem sokkal mögöttük, habozva megállt, és bátortalanul megpróbált ütemre mozogni. Esetlen volt. Mintha három lába volna, és mindegyik keresztbe lépne a másiknak. Lassacskán elfelejtette, hol is van valójában, kicsoda valójában, és átadta magát az estének, a ritmusnak, a lármának, a táncnak. Gyorsan, dacosan mozgott, áthevülve és zaklatottan, aztán egyszer csak lekapta magáról zakóját, visszament a bárpulthoz, ráigazította egy bárszékre, majd újra a parketten termett.
A zene rendületlenül lüktetett. A három lány tökéletes és könnyed összhangban táncolt. Gusz körül egész Pusztavacs ott kavargott. Békében érezte magát. Mégis, mi baj érheti mindezek után? Van háza, földje, jövője. Ott van Bödönke, a keverék kan, aki a pokolba is követné. Elég, ha magához engedi őket. Hadd lássák, megvan a maga belső gazdagsága és büszkesége. Minden rendben lesz. Túléli. Szerez még földet, és nagygazda lesz. A levegőbe lendítette karját, és olyan mozdulattal riszálta testét, aminek mélységét, kiterjedését csak ő érezte, előre és hátra ringott egy belső ritmustól vezérelten, ám hirtelen, minden szemmel látható ok nélkül, a földön találta magát, ültében szélesen szétterpesztve lábait, kezeivel maga mögött ellentartva. A zene leállt. Valaki sikoltott. Egyike a Sóvirág-nővéreknek. A fények hamar felgyulladtak. A Guszt körülállók hátráltak. Anélkül, hogy zavarba esett volna, Gusz felpattant és leporolta magát. Kezét a levegőbe emelte, senki mást nem hibáztatva saját ügyetlenségéért, és a bárszékek felé vette az irányt. A hangfalak ismét rákezdték, a lányok folytatták táncukat. Mordon János állt annál a bárszéknél, ahol Gusz hagyta zakóját. Valamit éppen felolvasott Mikinek. Nevetgéltek. Egy szempillantás alatt Gusz már ott termett mellettük, izzadva, remegve az izgalomtól próbálta összeszedni magát. „Kihúzom magam, magasan és büszkén élek.” – Mordon folytatta: − „Felajánlom a kezem, az életem, a házam és a birtokom…” − Mordon felnézett Guszra.
− Nos, nos, kérem, itt láthatjuk Gusz Petőfit, hölgyeim és uraim, egy költőt, egy lánglelkű szeretőt.
Gusz már látta, mi folyik itt. – Csakugyan, egy költő – tette hozzá Miki. – Afféle szerető, aki seggre ült a táncparkett kellős közepén. Még a Sóvirág-nővérek sem érnének hozzá. Morgon újra kezdte:
− Lássuk csak. Oh, igen. Azt mondja, hogy: „majd mikor kiteljesítem magam szellemi és gazdasági téren egyaránt”. − Kajánul Guszra nézett. − Nos, nos, ugorjunk csak egy kicsit…
Gusz megragadta Mordon kezében a papírt. Megkaparintotta, de csak egy pillanatra, ami arra volt elég, hogy ketté tépje. Mordon és Miki harsányan felkacagtak.
– Fiúk! – kiáltották. – Gyertek és halljátok Mézes Gusztáv végakaratát és őszinte vallomását! Ezennel megosztja mindnyájunkkal!
Sokan Mordon felé tartottak, Magda, Matild és Mónika Sóvirág is. Gusz meg akarta ragadni a papírt Mordon kezében, de elvétette, és Mordon felpattant egy székre, hogy fennhangon rákezdjen.
Gusz csendben vette le zakóját a székről, majd annyi méltósággal telepedett le rá, amennyit csak a teremből össze tudott gyűjteni.
Csaknem nyolc nappal ezután történt, hogy Gusz testére rábukkantak a Fortyogó-folyóban. Mellkasához kötözte a kocsijának csomagtartójából kivett nehéz pótkereket. Majdnem egy mérfölddel arrébb állította le autóját, a turistáknak fenntartott parkoló közelében. A slusszkulcsot az indítóban hagyta. A vezetőoldali ülés szélesre tárva. Egy kis összegyűrt fecni foszlányát felejtette az ülésen. Mire a szomszédok rátaláltak a kocsira, az akkumulátor lemerült, és a kocsi lerobbant. Egyedül a papírfoszlány maradt ott feladványul a hatóságnak. A vízbefullt ember belső zakózsebébe helyezték, azzal temették el a szíve fölött.
A kéz nyelvén
Az éjjel tökéletes volt. Olyan áttetsző, hogy hallani lehetett a mérföldes sötétség mélyéből fölszivárgó neszezést. Szárazság honolt. Odakint álltam a ház előtt tizenegy harminc óta, álltam a bejáratnál, a vén kőrisfa zizegett csupán, de az is inkább csak bennem. A csillagok olyan gyönyörűen ragyogtak, mint még soha. Ilyenkor mond az elme végképp csődöt a számok, minták, jelentések előtt. Azt éreztem, éles fényüket csodálva, hogy akkor látom őket először életemben, mindet egyenként, külön-külön, és hogy felettem, a csillagok rendjében valaminek történnie kell. Minden jel arra mutatott, hogy az égi ponyvákon túl nagy események szedelőzködnek.
Ki törődik azzal odafenn, a városban, miféle jelentéktelen működési zavarok bénítják most a számítógépeket, a neoncsövektől körbezümmögött irodákat? Az üzlet, a gazdaság megtorpan egy pillanatra, az áruk áramlása is megreked valahol félúton. Ki törődik a laptopok felszikrázó huzalaival, az érintkezési hibákkal, melyek pénzhajhász bosszokat bosszantanak? Rajtakaptam, amint az univerzum letéved égi útjáról, vagy inkább fordul, dől, avagy billen, a világmindenség elcsúszik a horizont vonatkoztatási pontjain, a pillanat törtrésze alatt fölhasítván a sötétséget, és derengőn megcsillantja – legalábbis azok számára, akik sárból való kezükről magasba lendítik tekintetüket – a teremtő anyag képlékenységét, amiből az isteni szeretet fakad, hogy betöltse a mérhetetlen örökkévalót.
Tudom, hogy egy öregember egyre ostobább. Hosszú és nehéz élete során minél többet tanul, annál kevesebbet tud. Minél közelebb kerül ahhoz, hogy ama folyosóvégi ajtó becsapódása végleg kizárja az életből, annál távolabbnak érzi magától az ajtót, annál közelebbinek első, tapogatózó lépteit a folyosón. Alig tudom visszaidézni, mi történt a múlt héten, a múlt hónapban, de előtolakodnak mind az életem hajnalán, nyolcvan esztendővel ezelőtt emlékezetembe ivódott színek, szagok és hangok, tisztán és üdén.
Az idő a mi gondunk. Az idő.
Valami, ami fölött óráink, naptárjaink, naplóink uralkodnak. Az idő, amely rajtunk uralkodik. Álldogáltam egyedül a kisvárosi éjszakában, a közelgő, mégis felfoghatatlan millennium, néhány patkány, bagoly, talán pár róka és borz társaságában, és tudtam, biztosan tudtam, semmi fogalmam sincs az életről, ám abban is bizonyos voltam, ezúttal valami megcsillan a tenyeremben, ami nem pereg szét, foszlik semmivé, ahogyan az angyalok is felhasogatták a mennyek kárpitját a pásztorok fölött, hogy az egyszerű emberek részesülhessenek az örök élet titkában.
Fel s alá járkáltam, nehogy lehűljek, s nehogy alábbhagyjon növekvő izgatottságom, mert teljes valómat át akartam adni a remegő izgalomnak, bár mostanra feledtem, mik is váltották ki mindezt. Reménykedtem csupán, vagy tényleg azt hittem, valami készülődik az éj színfalai mögött?
Mindkét tenyeremet az arcom elé emeltem, majd rátapasztottam, hogy ne lássam az eget. Aztán két ujjamat kissé szétnyitottam, és kilestem a keletkező résen, így néhány csillagot élesebben vehettem szemügyre. Sohasem kellett szemüveget viselnem, a kemény paraszti élet sérthetetlenné tette érzékeimet, most mégis be kellett ismernem, hogy látásom már nem a régi. Az ujjaim közötti rés segített kicsit.
Széles tenyerem van. Ez a tenyér megállás nélkül dolgozott nyolcvan éven át. Nagydarab ember vagyok, még mindig minden nagy rajtam. Úgy érzem, mintha nyolcvanegynéhány évem betöltené az egész testemet, kívülről, a csontjaimtól kezdve, részecskékkel, sűrű részecskékkel, ugyanazokkal, melyek az univerzumot felépítik. Ezek az alkotóelemek idő-részecskék. Magam is időből vagyok. Ahogyan mindenki más. Akár szegény Noel. Mindnyájan, egytől egyig részecskékből állunk össze. Még a csillagok is odafenn, és a föld a talpunk alatt, és az űr a föld és a csillagok között.
Nagyjából harminc percet töltöttem járkálással. Mögöttem az üres ház. Üres, de kísértetek nemzedékei népesítik be, nyughatatlanul libbenve szobáról szobára. Üres, kivéve azt az egy üveg whiskey-t és a dobozok, konzervek halmait, amiken mostanság élek. Meg persze a rádiómat, a rádiót, amely törött és töredező világunkról tudósít, arról, amelyben nem kívánok részt venni, a rádió, amely rendszeresen bemondja a pontos időt, éjjel-nappal.
Az idő nehéz természetű társ, mégis voltak napok, mikor azt hittem, én uralkodom fölötte, mikor abban a tudatban ringatóztam, hogy az élet tart valahová, ismertem a szerelem magasztosságát és a siker pompáját. Ennél gyakrabban volt az idő úrnő, én pedig rabszolgája. Minden, amit felépítettem, minden, amiért a szívem dobogott, hamar szétporladt és tovatűnt. Minden, ami utána maradt, a keserűség terhe, egyre inkább ránehezedett öreg vállaimra.
A szépség minő eszményképe volt az ezredvégi éj égboltozata! Hogyan lehet az, hogy Krisztus születésének semmi jelét nem adja ma éjjel? Nap nap után, hónapra hónap, év évet követ, egyik század a másikát, és most, éppen most évezred vált évezredet. Csusszan, siklik, gomolyog az egyik pillanat, hogy átadja helyét egy másiknak, felsorakozzon múltbéli társai mögött, és a remény ígéretével elkápráztasson. Éppen ez az, amit akarok, amiért fel-alá járkálok, amire várok.
Negyvenkét évvel ezelőtt is így lépegettem ki az ajtón, igaz, várakozással terhesebb időben, méltóbb időben. A világ szent volt és szentséges, az Úristen szelíd ujja szabott irányt nekünk. Hitben éltünk. Élt még szegény Gráinne, nyugodjék békében. És élt Noel. Szenteste született, akárha a jólét hírnöke lenne, a Kisjézus és a Szentanya sajátkezű ajándéka. Gyermek, akit nekünk szánt a sors, aki a mi üdvösségünkért született.
Gyakran gondoltam arra, hogy ez hasadás volt az idő sűrű szövetén, valamiképpen Noel tiszta szívén. Láttam őt ülni, lassan rengeni, rángatózni azon a keskeny földhányáson az ajtó előtt, órák hosszat, vég nélkül, mintha nem találna kapcsolódási pontokat a valóság darabkái között, melyekből összeáll egy napunk. Számtalanszor találtam rá, amint éppen azon igyekezett, hogy szüntelenül össze-összedörzsölt, acsarkodó, perlekedő, csillapíthatatlan ujjait egymásba öltse, mintha perceket fűzne egyetlen összefüggő történelemmé e furcsa mozdulatsorral, saját és mindegyikünk életét. Mi más lenne, amit el akarunk érni, mint összeszőni a pillanatok szálait, akár azok az őszi aranyból, rozsdavörösből és vörösesbarnából horgolt vén tapéták az ősi kastélyok falain.
Kis házikónk kiesett a forgalomból, távol a világtól. Mindig is ezt akartam: mérföldekre lakni a várostól, a főúttól, a mellékutaktól, a bekötőúttól, egy keskeny földút legvégén. Félelemtől, forgalomtól messze. Takaros, önálló, magabiztos, lekerekített karakter, helyén volt az eleje, a közepe, a vége. Szilárd alapokkal támaszkodott a világnak, ahogyan az életünknek is. Ebben a hitben nevelkedtem. Amikor pedig Gráinne-vel összeházasodtunk, minden ment a maga útján, megszereztem a pazar ingatlant, s úgy gondoltam, eztán nem érhet baj.
Néhány tehén. Szamár. Birkák. Tyúkok. Saját kaszáló. Gyümölcsöskert. Melléképületek. Taliga. Traktorra nem volt szükségük nyirkos, de gazdagon termő holdjainknak. Patak vágott át rajta. Határában apró tavacska. Egy darabka vizenyő, hogy gondozhassam a pázsitot. Gráinne a házban, háziasszonykodott. Rengeteg étel, jó étel. Esténként szívmeleg együttlét. Kedden piac. Jó bringa. Ugyan minek lett volna autónk, telefonunk, televíziónk? Rádiónk volt. Vasárnapi újság. Perc adta percnek a stafétát, a fák csöndesen szuszogtak nappal, a csillagok ébren figyelték éjszakánkat. Évszakot évszak követett. Növekedés.
Egészen addig, míg Gráinne-n valamiféle barna kábultság nem lett úrrá, sötét csüggedés, nem sokkal azután, hogy portánkat gyermekáldás érte. Szegény Gráinne. Erejét meghaladó erőfeszítéseket tett, hogy túljusson azon, amit mindig is ideggyengeségnek véltem. Ugyanis Noel igazi ajándék volt, békés, egészséges, jóalvó, nagyétkű. Addig, amíg észre nem vettük, hogy valami meghasadt benne, amiért elméje megfogyatkozott. Elég jól teljesített az iskolában, „kielégítően”, ahogy tanárnője mondta, kivéve, mikor időnként rövidre zárt a koncentráló képessége, és olybá tűnt, hogy kiesik az időből. Hasztalan próbáltuk felriasztani, ameddig ő maga nem döntött úgy, hogy visszatér tébolyult tudatának bomlott vadonából. Végül felrázta magát, visszazuhant a pillanatok és percek hétköznapi világába, de arról sohasem tudott számot adni, merre kószált révült elméje, vagy miről ábrándozott.
Láttam odakinn, a kertben, odalenn, a legelőn, sóbálvánnyá meredten, akár egy belül korhadó fatörzs, szemeivel céltalan fürkészvén a távolt. Értelmetlen lett volna szólítani, de attól is féltem, hogy gyengéden megbökjem, megtaszítsam, amiképp senki sem akarna halálra ijeszteni egy alvajárót.
Őrjöngéseinek perceiben kivetkőzött önmagából. Ha pedig meg akartam akadályozni valamiben, amitől nem tágított, fékevesztett dührohamot kapott, hogy csaknem habzott a szája. Föl és le ugrándozott, öklét rázta, egész testében remegett. Féltettem, és rettegni kezdtem tőle. Néhanap lesétált a kis tóhoz, a kaszáló végébe, és mindenfélét hajigált a vízbe, köveket, ágakat, régi konzerveket. Egyik rohama alkalmával körbeszökdécselte, majd térdig gázolt a tó vizébe.
Be kell vallanom, nem vagyok jó a fizikai kontaktusok terén. Persze, Gráinne-vel szeretkeztünk, és jó is volt egy kis ideig, legalábbis szerény várakozásainkat kielégítette. Attól fogva, hogy Noel megszületett, a testi kapcsolat minimuma is megfakult, és egyre nagyobb távolságra kezdtünk élni egymástól. Noel-lal kapcsolatban is az a hitem szilárdult meg az évek során, hogy férfi és férfi között az érintéseknek a legszükségesebb mértékre kell szorítkozniuk. Nyugtalanított, hogy fiú lett, és azon kaptam magam, hogy alig-alig vagyok képes fürdetni kis testét. Ahogy növekedett, sohasem öleltük meg egymást, mindketten túl kínosnak éreztük volna. Kezet fogtunk, persze, amikor valahonnan megjött, vagy én érkeztem haza Salthill-ből, Bundoran-ból, de ez túlságon távolságtartó dolog, az ujjak kínos egymásra görbítése, és mi még ebből is gyakran tréfát űztünk, vigyorogva vagy félresandítva.
Kezem nagy és durva a hosszú évtizedeken át tartó földműveléstől, és az is megeshet, hogy soha nem volt elég érzékeny a finom dolgokra. Bár gondoskodó voltam a virágokhoz, és úgy tűnt, növekedésnek indulnak az ujjaim alatt. Palántáztam, nyestem, vagdostam, épp olyan jól, mint bármelyik úriasszony. Büszke voltam arra a kézre, kemény, mint a szikla, erős, mint egy franciakulcs, szilárd, mint a villanyoszlop és gyengéd, mint a rózsaszirom.
Az idő szétbomlik, mint a páfrány, vagy mint a forrás, amit senki sem látott először fölpezsdülni. Olyan lassan bontakozik ki, akárha egy folyó vízgyűjtő területét hajtogatná szét valaki, és olyan körkörös, ahogyan télen visszatér önmagához, hogy ismét fölfakadjon újévkor. Ám kell lennie megújulásnak, mikor a kör átfordul tengelyén. És most, hogy a millennium éjjelén nem történik semmi, semmi, semmi, beleborzongtam. Sokáig ácsorogtam az elülső udvar magányában. A pásztorok angyali jelenést láttak, mikor a gyermek született. A háromkirályok a mennybolton pillantottak meg valami szokatlant, és elhagyták házaikat, és a keresésére indultak, végül célba értek. Semmi szokatlan villanás a millenniumi égen. A csillagok szépen tündöklöttek, mint mindig, a maguk sokaságában, együtt. Éjfél után még fél órán át bámultam őket. Semmi szokatlan mozgás, semmi hullás, semmi ragyogás. Feszülten figyeltem, a legkisebb csikorgó neszben reménykedve, ahogyan egyik hatalmas égi fogaskerék a másikhoz súrlódik. A legapróbb bizonyosságra, ami csekély vigaszt nyújthatna a szenvedésre és a kétségekre. Csak az ágak ájuldoztak, lengtek, lágyan, suhogón, mint a lehelet, messze Gunningék kutyájának bátortalan csaholása verte föl a csendet.
Amikor huszonegy éves lett szegény Noel, tisztán emlékszem arra a karácsony estére, ültünk a konyhában, egy szelet torta és egy csésze tea társaságában, otthonosan, elégedetten, nyugodtan. Tizenegy harminckor érkeztünk meg az éjféli misére, ahová Gunningék vittek bennünket kocsival, hallgattuk a rádiót. Élveztem a karácsonyi énekeket. Gráinne is békésen hallgatott. Azt ígértem Noel-nak, hogy másnap egyszerre ünnepeljük a karácsonyt és különleges születésnapját. Készültem erre az alkalomra. Speciális kulcskészletet vettem neki. Egy vadiúj biciklit is rejtegettem a fészerben, öt váltósat, hogy miért akar mindenki öt váltót, sose fogom megtudni. Noel nagyon csöndes volt egész álló nap. Aztán tizenegykor hirtelen felpattant. Felvette a kabátját.
– Egyedül akarok besétálni a városba – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, s mielőtt még tiltakozhattam volna, kirohant az ajtón.
Gráinne megszorította a karomat.
– Engedd elmenni – mondta. – Mostanában mintha nem önmaga volna. Egy jó séta talán helyre rázza. Majd visszajön velünk és Gunningékkal.
Még egy dolog az idővel kapcsolatban, hogy akárhány öltéssel összevarrhatjuk hosszú utunkon, soha nem tudjuk meg előre, milyen lesz a következő öltés. Ha tudnánk, mi tartanánk ellenőrzésünk alatt a dolgokat. De nem mi irányítunk. Az idő járja a maga útját. Jól tudom már, az idő az, amit el kell szenvedni, amit a puszta jelenben kiállunk, a múlt elesett hatalmunkból, mert lezárt, a jövő is el van veszve, mert nem mi tartjuk kézben. Véget nem érő folyamatosság. Nincs rés az időn. Nincs hasadás. Telik, és rabszolgasorsba süllyeszt.
Noel-t nem láttuk a misén. Hosszan vártunk rá utána, Gunningék rendkívüli türelemmel. Hideg éjszaka volt, nagyon hideg. El tudod képzelni, ahogy a jég hangosan munkálkodik, teszi a dolgát, mindent összeláncol. Kettőre értünk haza. Noel-nak se híre, se hamva. Nem volt szokatlan, hogy egyszer csak veszi a kalapját, és kereket old. Keresztül-kasul kiabáltam a birtok sötét lankáit, az ösvényt, a kaput, a kerítést. Lámpával a kezemben kisiettem a fészerbe. Semmi.
Kint álltam a kocsiszín kapuja előtt, rázott a hidege annak a rémes éjszakának, lámpásom fénye árnyakat dobált szerteszét az udvarra, amikor Noel segélykérő kiáltásaira lettem figyelmes. Őt hallottam, semmi kétség. Nem bizonyosodtam meg felőle hosszú éveken át, egészen eddig az éjszakáig. Az ezredvégi sötét ürességében minden kétségemmel leszámoltam. Tény, hogy ekkor már nem kiabálhatott Noel. Már halott volt. De úgy éreztem, bár azok a kétségbeesett hangok órákkal azelőtt hagyták el torkát, mégis csak most, a Teremtő kegyelméből értek el hozzám, ahol kábultan álltam földbe gyökerezett lábbal, megbizonyosodva, hogy valóban megvetemedett az idő, akár a jégrianás, ami végre, talán, megváltást hoz.
A tóban fekve találtam rá, közel a parthoz, arca, válla és mellkasa víz alatt, kezével a hínárt markolta a tó fenekén. Körötte mindenütt vastag jégpáncél. Teste jégtől, haláltól merev. Ám a keze, érthetetlennek tűnt, mintha a keze keresett volna valamit a tó fenekén. Betörtem a jeget, és kivonszoltam testét a partra. Szeme ugyancsak megfagyva, de nyitva, az a szem, mely nemrég a víz feketeségébe meredt. Talán látta a világegyetem összes csillagát tükröződni a jeges felszínen, és lebukott pislákoló közelükbe, a feléledt remény fényéhez. Nem tudom. Nem tudok semmit.
Az ezredvégi csendet követően, rémültebben, mint bármikor bármilyen csöndtől, visszasétáltam üres házamba, öntöttem magamnak egy nagy pohár whiskey-t. A régi naptárat, az 1999-est a falon hagytam. Miért is kellene leakasztanom, és helyére újat függeszteni? Mi értelme lenne?
Ez a mű nem található meg egy kötetben sem.