2003 karácsonya
Szép ez a fa, kisunokám,
igazán szép,
de tudod-e, hogy ott kapott
találatot a szobád negyvennégyben,
hiszen meséltem már,
ha nem szállásolnak el két szanitécet
ott, s ebben a girlandokba göngyölt
nappaliban, ahol először fogtad ügetésre
nagyapád térdét,
akkor rámszakadt volna,
énrám
a mennyezet, mindenestül.
Előző este lovat
trancsíroztak az udvaron,
azóta vagyok rosszul a lencsétől, a babtól,
amiket zsákszámra döntöttünk
a kamra porhanyós falának.
Ahogy tavaly szilveszterkor
jóanyád két marék lencsével
szórta tele a konyhát,
el kellett fordulnom,
el, az ablak felé -
s még úgy is egy romos Budapest
lobbant elő a szikrázó neonreklám mögül,
amiről sorban leoldódtak a madarak,
mintha odacsomózott karácsonyi díszek volnának.
De a rántott levest,
azt mindennap megenném!
Köménnyel főzte mami,
soha nem ettem annál finomabbat,
talán csak a születésnapomra elénk tálalt
főtt tojásokat
haraptuk ünnepélyesebben,
hónapokig féltette őket a meszes víz,
rejtőztek a kredenc legmélyén.
Mire a Muskotály utcából hazahúztuk
hozzá a vizet,
fél vödörrel kiloccsantott belőle
az a rozoga szánkó,
s lavinává dalmahodott mögöttünk
egy katona szeme,
a Sas-hegyről alágurulva.
Micsoda játék volt nekem
a törmelék harckocsikon végigugrándozni,
úgy feltöltötték az Alagút bendőjét,
hogy a tetejével maszatoltam össze tenyeremet,
s nyílását egymagam betapaszthattam volna,
nem is sejtve,
hány tonna nyöszörgést,
utolsó halált némít el
álmélkodásom -
a Krisztinától a Lánchídig.
***
A lila színt akkor utáltam meg,
azon az őszön,
amikor Gyuszival akasztott ávósokat
láttunk a Széna téren.
Tegnap egy ablakmosó himbálódzott
a helyén, a Mammut kettő oldaláról
hevedereken csüngve ---
mialatt koponyájába képzeltem
egy agyvelőnyi átvérzett
orgonavirágot,
három villamos ment el,
s a rémület csak nem eresztett.
Ám ne törődj te ezzel,
ne hallgass nagyanyádra,
díszítsd föl a fát szépen, apáddal, anyáddal,
Manyi néni megsüllyedt
sírjáig világítson,
biztosan emlékszel rá,
sokáig nála laktunk.
Veje, lánya mesélte,
ágyneműtartójából zuhogott,
ömlött a liszt,
utolsó éveiben szatyrokkal cipelte haza,
ha háborús idők jönnek, ne kelljen
nélkülözni.
Szivárgott, egyre pergett,
térdig,
derékig ért már,
elöntötte a szobát...
mielőtt bedöntené a nagykaput,
az ajtót,
mielőtt elsodorna
- én már nehezen járok -,
hozz egy tányér halászlét,
ízét magammal vihessem.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.