Felhők dodzsemeznek
Mert könnyű a föld annak, aki él,
akinek legfeljebb csalódásra futja.
Írna is, de miről, tolla elől kitér
üresből fölváltva árnyék, szeles utca.
Beléd szerethetnék. Mindig, s annyit látlak,
mint azt a zarándok szúnyogvért a falon.
Szemem hajkurászod, csípi bokád, lábad,
eléd rántom megalkuvó gondolatom.
Nyálam összefolyik. Kibontom öledet,
dermedt szoknyamasszával bevont uzsonnám.
Tíz légkalapács búg: máza feltöretett.
Csokit reszelek rá, csillaggal cukroznám.
Összecsattan lassan fölöttünk az idő,
felnyurgult fenyőkkel tömve a szemhatár.
Dodzsemező felhők. Lábszárad süllyedő,
bicsaklott árboca zátonyomra talál.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.