Tőlem fordulnak el
Mindig én érkezem korábban,
engem várat meg a szavak déli verőfénye,
dohos koponyámba
eszmesöprések idézik meg a távlatot,
a mozdulatoknak se nevet,
se jelentést nem oszthatok,
a meztelenség fullasztóan közel
gyakorlatozik.
Tőlem fordulnak el a cigarettafüsttel kitömött,
állhatatos arcok is,
a színpadon játszó zenekarral együtt,
hogy helyettük kipingált szentek kőszobrai
eregessék a glóriás szappanbuborékot.
Csigaház-mellek a földben,
a tenyeremen,
csillogó műkörmök cirógatnak,
talán napelemnek használom mindet,
litániázó reggeleken vízforralónak,
a sírokat pedig hosszú szempillákkal
szórom be hazafelé.
Ezentúl nem lesz szétguruló gyöngysor,
se potyogó cseresznyemag.
Lerágott, kiköpött mellbimbó mindegyik.
Teletömöm velük a zsebemet,
mert nem mások,
dehogyis különböznek az abakusz-korongoktól.
Borravalós gyönyöröket bájolnak rajtuk
frakkos angyalok,
hajfonataik harangkötelét lengetve
zsigereimben,
az éjjeli busz betört üvegén át,
ahol most hajdani szerelmem áll,
fátyolban, felhőző nárciszokban,
az első záporok őszinteségével,
de már meg sem ismer,
nem ismer már meg,
sem engem,
se senki mást.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.