Kétfelé, százfelé
Széthordják húsomat pillantásaitok,
szaggatják ezek a keselyűk, a szemek.
Elég már egy gondosan kitárgyalt titok,
vagy vadkannarancs, hogy belém szeressetek.
Vagyok, ki az ámítástól félni nem mer,
uszítok rád mesét, ledér hasonlatot.
Nem maradhatok így ugyanaz az ember,
kétfelé, százfelé hogyan hasadhatok?
Attól rettegek, majd elfelejtem arcod:
holnap találkozunk, mégsem ismerlek meg.
Idegen mozdulataid letegeznek,
rajtam a perc kötelességét behajtod.
Elfordulhatsz te is, tudom, elfutsz tőlem.
Kifoszt kútalja mély, felejtő két szemed.
Szavamat, időmet, mindet versbe öltem,
fázom távolságodat, közelségedet.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.