Hegek vastagodnak
Nagyon tudnálak szeretni téged,
cinkék röppennek versenyt mosolyoddal.
Holdtejes kávét vedelek, ha kéred,
hajnalt, virradjon csak torkomban a bordal,
hétköznapok cirkuszi ketrecéhez
tarkózsibbasztó mámor szelídítsen –
nagyon tudnálak szeretni téged,
hozzád tévedek majd varasuló hitben.
Követlek, mint cigarettád füstje,
utánad komondorodom,
szikrás szavad elmémet befűtse,
tekintetem fülled arcodon.
Rászoktam hajadra, mint a szólamokra.
Elszököm. Túszomul hagyom a végtelent.
Ahogy volt, nélküled éppen úgy lett volna,
nélküled magamra mégsem emlékezem.
Baszdmegokkal lecsutakolt csődör,
izzadtságszag, salak szöknek el a nyárból,
csatangolnak bennem, szívem visszahőköl,
távol tart pár sláger és a bárhol.
Zajló Dunám napsütés jódozza,
hegek vastagodnak: jégtábla zúg, vádol.
Iszkolna innét a gyalogbodza,
kicsapná holdamat egy sistergő zápor.
Bezárkóznék. Egymagam, s a sűrű erdő.
Mindent elneveznék újra, ahogy illik.
Víz lehetne a víz, s mire a tűz felnő,
gyönyörödő tested mellém odanyílik.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.