Zuhanok
Amíg az ajtóból visszanézel, derekad körül
hadarószárnyú lepkék
illegetik magukat,
rövidre zárják a délutánt,
a százwattos aranyesőt.
Fojtott kanócú kontyod
szikrát vet bőröm verítékén,
érzékeimet foszforos hangod sercegteti,
mint gyufa a feslett skatulyát,
jelzőtűz az összeboruló égboltozatot.
Hívtalak volna korábban,
nem űzött hozzád még ennyire
szirthangszórós óceán,
esemestől megrezdülő nyír,
küszöböd előtt
én avattam tankcsapdává
a kazlas gallyakat,
és én voltam, aki seregélyeket
hajkurászott,
tanítsanak meg cseresznye-fülhallgatókból
gyantázó zenét csenni,
hadd édesítse nyelvem hegyét a muzsika,
ha már hazugságaink hegycsúcsain
a légtornász szavak gerince beroppant.
Lebénulnak a mondatok,
le a gátlástalan hallgatás,
zsugori derűdet kizsebelő, mosolyok közt
botladozó pillantásom,
de még a kínjaimat méricskélő,
ügyetlen tenyered is.
.
Hisz annyi filmtekercset teleálmodtam
hollywoodi bunkók dzsungelében
indázó széptevéssel,
hogy nevetésedtől elfog a tériszony,
és zuhanok, fölfelé
zuhanok,
kezem a magnéziás felhőkbe belemarkol,
megrántom a holdgyűrűt,
föllendülök a drótokon alácsüngő mennybe,
ahol fölszentelik arcomat
az istenek forró verejtékcsöppjei.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.