Csak el ne hallgass
Minden szerelem szó, vers,
nekem szó leszel te is,
olyan, mint bármelyik szó:
ha nem mondom ki, nincsen.
Metaforával érveltem törvénycikkek helyett,
mosolyodat halnak hívtam,
vállaidat tengeröbölnek,
kipróbáltam magam aszályban, jégverésben,
uzsorás udvarlással föltornásztam a kamatlábat,
akár a költészettel,
a rámenős prózával,
szépséged ezért mára szilárdan megalapozott,
pedig ahogy beszéltem, magamra gondoltam végig.
Hajad illata jó volt,
samponszagúnak mondtad,
Fructis Garnierrel mosod, ha jól emlékszem,
mégis a hajad kellett,
az kellett, hogy illatozzon,
orromat belefúrni szükségem volt egy hajra,
ha nem is pont a máséra,
de a tiédre legalábbis.
Csak hogy el ne hallgass, inkább megszólalok,
kiköpöm a csöndet, csikkestül, szotyolástul,
kikopott kordbársony-pillantásba,
hajad illatába huppanok,
porzik a púder, a rizsporos paróka,
fodrok, csipkés csipkék precízen piperézkednek,
és ahelyett, hogy a szerelmet felpróbálnánk,
a méretre varratott őszinteséget,
mi paravános legyezőkkel tessékeljük ki
a szivarfüstöt.
Behálóznak a gyöngeröptű legyek:
egy trezor-riasztó láthatatlan fényszálai
fedeznek bennünket,
meg ne lopják,
ki ne rabolják az időzáras ösztönt,
nyelvünk mögül
a nyugalommal derített fogalmakat.
Amint elefántcsont szemeddel
összekacsint a pohár,
fogadhoz koccan a nevetés,
mint győztes biliárdgolyó,
lefejti magáról tekintetünket az almafa törzse,
a gátlásos valóság magánya, az egyedül levő,
és a kardigános este is összébb húzódik:
gondosan megmunkált kezed olyan lett,
akár egy lány keze,
de csak mert tenyeremben csapdos,
mert megszorítom,
de csak mert – halld! – kimondom,
és már tudom, értem:
nem látlak soha többé.
Most: először.
Most: utoljára.
Most: soha.
Elköszönök.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.