Lökj mélybe
Mindegy már nekem, milyen nevet veszel föl,
hogy tested ívét szememre nyújtóztatod-e,
és mindegy már, szeretsz, vagy elfogadsz,
megkeserűlsz-e olykor,
ha zokogás ráz, ha bódulat,
ha flaskákból kilöttyen
a félig töltött gondolat,
csak bontsd ki végre
összegabalyodott szorongásaimat,
a gordiuszi tehetetlenséget!
Lökj mélybe,
a bizalom bükkös hűvösébe,
lubickoló nyugalmakban lebzselni
ne engedj, elközhelyesedem úgy is,
a rámaggatott jókívánságok szürkületében,
ballagási csokrok ravatalánál,
amikor véres fejű felhők helyett
csak bepólyált műtőasztalokat
tologatnak mögöttem tanácstalan díszletmunkások,
arcaik csempefényén a gürcölő halállal.
A tekinteted kell,
szemhéjad nedves szivárványa,
hogy lássalak,
hogy lássam az öledben ringatózó időt,
Napra nehezedő,
kölnizivataros hajadat,
de hónod alatt a lekaszabolt
fecskefészket is,
hol lehúnyt szemhéjam búvóhelyet talál.
Elmesélném,
mennyit szenvedtem érted,
róttam a köröket a teniszpályán,
koplaltam,
diétáztam,
hogy bordáim vackában dorombolt
esténként az éhség,
terített asztalok mellől húztál
dübörgő táncparkettre,
a villódzó, öldöklő rózsabokrok közé.
Szükségem van a szavaidra,
apám elfelejtett,
elveszített mondatai
sarjadjanak ki nyelveden,
anyám csorbult kedvét izzítsa újra
mosolyod,
hogy kiléphessek végre,
kimerészkedhessek
aszús fájdalmaim oltalmából!
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.