Távoli vagy
Izzadt, kocsmai félhomály dereng,
parázslanak a csillagok, az égő
cigarettavégek,
végre beálmodhatom magam
grimaszaik oltalmába, hol forróvérű
ösztönök löknek oda a fájdalomnak,
miként egy paradicsomi prédát.
Rád kell gondolnom,
ahogy puhán, finoman bóbiskolsz,
árnyadra téli álmot bólint a muskátli,
rád,
s az eresz alatt gubbasztó, télikabátos
galambokra.
Hiába is üzennék velük olajfaágat,
hiába írnék én szerelmes verseket,
ha kontyba szorított, mandulás hajaddal
be nem borítod bánatomat,
bár az élősködő fény repeszeit
egyetlen villámló szavam
is elhajtaná.
Távoli vagy,
tengerentúli,
rettegsz a gyarmatosítóktól,
s ha tébolyultan,
csontodig dideregve mulatsz,
vagy szívedből fölkacagsz,
fogaid közt ott kapaszkodik a magány,
azt úgysem tudod kinevetni.
Lehetnél nagyhatalom,
kiterjeszthetnéd rám védelmező tekinteted,
szellős kezeddel faraghatnál belőlem
kardforgató férfit,
cikázó lepkék mértanához
szabhatnál napdelelést,
vagy horzsoló hangoddal,
sós leheleteddel leigázhatnál,
szétzúzhatnád vágyaimat,
isteneimet kifoszthatnád.
Ám akkor is,
mégis,
minden fa suhogásában a te derekad hajlong,
a te szád széle villan az üvegpoháron,
és hiába gombolyít le az óramutató
minden percben
emléked fonalából egy ujjnyit,
üresen nem kattog soha többé.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.