Egyetlen negatív
1.
Nem bűn az, mi nem bánt és furdal,
falba tört képszög a múltam:
akár fogságból kivezetett népek,
újjáteremtjük, s amit irántad érzek,
hajdan fotózott úti szelfiken
az exre árnyként omolva elhiszem,
hogy mindig is rád derült, mint fehér
reflexernyő.
Valahány alakot, színt cserél,
amíg felnő,
a férfi egyetlen negatívot
hív újra s újra elő,
és abba radíroz.
2.
Akár a városok sorát, hová együtt
és külön utaztunk jövendőbelikkel,
hogy jelenlétünket belefényképezzük.
Megújulnak, romolván rendeződnek,
hogy a történelmi sebhelyet felismerd
kiugró állkapcsukon, lehetetlen,
ám vonásaikról a temetőkert
ős metszései felismerhetőek.
A Père-Lachaise a párizsi terekben.
Kolozsvárott ha szél fú, házsongárdi.
Elhívelt, heveny házasságom fájni
a Szajna partján kezdett, Szamos-menti
promenádjaidról küldted a verset
nekem, szerkesztődnek, ki mégsem sejti,
hogy szerzőjével később fölfedezhet
új térképeket, komppal áthajózván
a Boszporuszon Ázsiába, fodrán
Szicília medúzás Lidójának
szélhámost igázunk vont vitorlába.
3.
És fekete vonatokon
etnafóbok, -filek
pöfékelnek picit,
hónaljakba odafogott
fehér vászon libeg:
bizsukkal bumlizik
a déli kontinens.
Asszonyölbe alábukón
miféle múlt kisért,
akár bemért, kiélt
közösségi zsánerfotón
ismétlődő klisék?
Iszapba szívet ír
a kéz szokás szerint.
4.
Ki nőt eskettem előtted
a Szentföldön,
hol rakéták kereszteződnek
megdöntött
minarettel, mikortájt
harangtölcsérek bombáikat kioldják,
nem ismerek mindenkori magamra,
sem Jeruzsálemünkre,
mi hozsanna és propaganda,
szín visszája, viszály tükre.
Felel a kétség, miért választok
veszélyzónát nászúti célul,
s a Jordánba merített palackot
miért nem ürítem ki. Cédrust
táplálhatott volna, vize pállik
polcomon, vesét kövez legbelül,
bedöglött gépemben digitális
diasorok kimenthetetlenül.
Monitorfényben üdve tűnt
sötétkamrát kerülgetünk,
akárcsak Betlehemben
a Születés kulcslyukon át
kifigyelhető pincemélyét
– nem is lehetne szebben
ábrázolni szentet, csodát –,
paráznasággal a reménység
ezüst-bromidja reagál.
5.
Ostya-, fény-, házasságtörésben
bábeli Nap guggol fölébem,
kettős sötétzárka
meddő ölét tárja:
meghasad a tudat.
Hánytatott legénybúcsú,
parádés, gyűrűsujjú
patás Lucifer a nászból kiebrudalt,
detoxikált a legénylakás.
Kattant retesze videokabinnak,
undorodva tolult föl az írmag
– napok óta nem érte kéz,
nagy úr ám a kiéhezés –,
gusztusom nem volt egyéjszakás
ágyékoktól megittasulni.
Ugyanígy nem tűrte
a gyóntatófülke,
hogy vétkeim közé
rest voltam sorolni
frigytelen közösüléseimet.
Fénybe rácsozódik
szikár ferences testvér,
vezeklésemtől elijeszt,
lesújtóbban a tettnél.
Kötözködhet vaksi katekézis,
biblikus karriert balek épit,
mea maxima culpa
filmtekercsét a vallomás platóni
barlangfalára vetítem,
hogy méltán meg fogok lakolni,
mégse hittem.
Pedig a pap görbe ujja,
hogy szavamra ne kelljen hajlani,
csuhájából előhúzza,
és teríti a szentek lapjait,
mintha tarot - vagy memória -
kártyákat idézne glória.
Családi albumként pörgeti
őket tékozló, könyörteli
részvéttel,
meg nem bánt bűnökre imát ró –
féltérden
elmormolt penitenciámból
képmásunk, ama rég hiányzó,
vajon hogyan
s mikor fogan?
Ez a mű nem található meg egy kötetben sem.