Fagypont
Ádámnak és Daninak
Járni befagyott vizen, s nem tudni, tó vagy tenger,
valahol talpam alatt csap össze sós és édes,
fejemnél alig van feljebb , szememnél nincs északabb ,
a frissen összejárkált, ragyogó hómezőnél
pontosabb függvényt sosem rajzolt még határtalan.
Megannyi ismeretlen változó lábnyomára
próbálom föl a tájat, divatjamúlt viselet,
évszakként koptatja el, nyüvi a láthatatlan,
ki megtagadja testét tőlem egy mozdulatban
a Patricia -nak hívott diszkóhajó táncparkettjén,
mely hulló konfettitől csúszik, mint a jégpálya.
Átkarolom, ő fitos orrát vállamba fúrja,
hamvas bőre Absolut Vodka , bő hajzuhatagja
vékony és erős szálakból sarjadzik, mint a tajga,
szőkén fodrozódva fagy kezemre csordultában:
szirtekből széjjelbomló vízesés éppígy merevül
sziklafalra, mielőtt eltelne észrevétlen
véle tűlevelenként zöldellő Skandinávia.
Vállamon konfettifecni, szőke hajszál, egy csöppnyi
nevetés, mindezt vastag pulóverem beissza.
Nincs víz, csak jég és hó van, cseppfolyós csupán a vodka,
de víznemű ez a tündér, áttetsző, jégcsapolású,
partszegélyre vontatott vitorlás a mosolya,
behúzva fehér ponyvával, az alkony reflexével,
kacagása csörlőzi Napba hajótestünket,
rozsdásodó látásom szeszben ázik és fényben.
Idebenn diszkólámpa vibrál, ám odakünn ma
jégtáblákon Napkorong kopog az ürességtől,
görgeteg köveikkel keményen gurigáznak
ama mondabéli, őrölő nőóriások,
róluk lemorzsolódott, kákabélű húgocska
himbálódzik szilajul nyakamba csimpaszkodván.
Együtt ropjuk egy se hun, se gót slágerzenére,
se szükségünk, se százhúsz koronánk nincs, hogy újabb
pohárral megöntözzük torkunkat, akár nornák
kútból a világkőrist. Sorsunkat csűri-csavarja
valahány figurázás, ahogy fordulsz és pördülsz
kar alatt, földgömb körül, drum and base lüktet kristály-
rácsos gyöngédségedben. Ki vagy te, láthatatlan?
Tünékeny porhószemcse, kőpergés, mélykék sóhaj,
a svéd jóléti államhoz modellt álló menád?
Ágyamba nem csalhatlak keleti arcélemmel,
angolul szólongatott, lágy öled visszhangtalan,
nyelved a ragaszkodás halmazállapotai
közül a forrásponton csapja le csókjaim gőzét,
kitölti zegzugos szájpadlásomat, el is illan.
…csodák csodája! Mégis túszul ejt mennyországom!
Hajnal négy tájt a DJ bevégzi szolgálatát,
plafonról ereszkedőben fodor fejér bárány ,
jobbján stroboszkóp, balján engem pásztázó fejgép,
szarva színültig csordult poharaktól roskadozik,
homlokán belépőjegy pecsétje haloványul.
Szétfoszlasz szőrén-szálán, beleszőkülsz a sokszáz
wattos világosságba, csak hogy híja ne essék
szüzek kegyes rendjének, csak hogy ne csorbulhasson
se becsület, se magány, jövőnk csak jósolható ,
de ősi minták alapján átélhető ne legyen.
Akadt, ki pokolba vitt, asszony, előtte titkot
nem őriztem, most végre lenne titkolnivalóm,
s nincs, ki elől rejtegessen. Pokolba, mennybe nem hív
se teremtmény, se teremtő, olcsó fapados járat
jön értem légiösvényen, be kell hogy kössem magam
az utazómagasságba, felhúzott napellenző
mögül biztonságosan szemlélve jeget, felhőt –
lábnyomaim fehérben járatlan tovább járnak,
emlékeim azúrban örökké rám gondolnak.
Ez a mű nem található meg egy kötetben sem.