Dal apámnak
Önmagunkra nincsen szavunk,
csak a lényegről hallgatunk.
Ki kérdezne minket?
Nincs sehol, ki szóra bírna,
kitartását rámborítva,
fehér, tiszta inget.
Mámor bénítja apámat,
bánat üti, csorba bánat.
Gombját, övét oldjam.
Gonddal összeérett arcát
képcsövön mosdatja majd át:
filmmel, híradóval.
Kiizzadott dühét, mérgét,
szétpergeti ötven évét –
ujjai a borsót.
Szavaimért nyúl, pohárért,
elnyűtt vaku-villanásért
korhol papot, sorsot.
Köhögése értem kapkod,
elszökkenő idő, add, hogy
megérthessük egymást.
Hite elfogy mind egy szálig,
szemén ökörnyál rozsdállik.
Bűvöli a meggyfát.
Leoldanám, de nem merem,
lépteiről tekintetem.
Segíthetek? Hagyd, majd...
Futnék, rohannék előle,
nekem feszül szeme, bőre.
Elűz, vár, marasztal.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.