Örömöm tévedés törli
Sóhajban akad a szó,
nincs kedvem élni többet,
keresztbe fordult gondolat
torlaszol torkot, csöndet,
szélvédőn nyikorog a fény,
tévedés törli örömöm,
még a magasztos kín is
taszít magától, köszönöm,
nem kérek több halászlét,
éj bugyog, csillag az ikra,
vérzik, fáj pattanásos
önáltatásaim titka,
kivetett messzire már
cserépen hullámzó város,
vidám lányarcok helyett
vigyorgott rám hatályos
renddel, kirakataival,
letagadott kurvákkal,
kivetett Farkasgyepü,
aláztatásom rá vall,
mint a Deák tér, s ahogy
egykor a Neszmélyi út is,
úgyse szeretsz meg soha,
nyakadba csókolok úgyis,
háláddal nem fizetsz le,
darócos megvetéssel
dörzsölöd táskás szemem,
kisírom, ha kell, érted,
lehetett volna másképp,
ám tizenkilenc éve
én, pont én születtem meg,
se túl korán, se késve,
alvadt vakolat hullott
a szülészeti osztályon,
anyám öléből bújva
önfeledten játszom,
építek homokvárat,
legyen mit lerombolni,
nyújtózkodó elmémnek
szétdobált kacat, holmi
- jaj, mennyit kell változnunk! -
űrutazással ért fel,
mennyit változtam én is,
tortákat rakétás fénnyel
pupillám nem ragyogtat,
még ha előttem ég, sem,
cukorban dőzsölő kis
molylepkéinket nézem,
párnapos fújtató mámor
szította ezt a tébolyt,
halk özönvíz vonult le,
Istenem, rég, de rég volt!
Árterek artériáit,
fáinkat bemosta porral,
hónaljig iszapos a nyír,
bozótos bosszút forral,
becézhettelek titeket,
járok most kezetek nélkül,
ilyen levélhullásba
a pillangó beleszédül!
Űrbe vájt tekintetem
ikertornyai dőlnek,
hiába vetném hátam
hűsítő jövendőnek,
földből visszerük pattan,
íme, a fák, a törzsek
feszülnek hegyoldalnak,
tolnák el, erőlködnek,
birokra fogva tartják
összeroskadni képtelen,
recsegő, omladozó
világunkat: az életem.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.