Nem engedsz fölnőni
Nem engedsz fölnőni,
leguggolsz, letérdelsz mellém,
ne kelljen fölállnom,
szétnéznem
a történelmet átduhajkodó,
másnapos mártírokon.
Nem engedsz fölnőni,
akár a többiek,
nem, hiszen jobb nektek így,
itt feledtek a kamaszkorban,
ábrándnak, jelképnek,
metaforák tetszetős színének,
örök visszájának,
itt, mint fia testét az Úr, de értem
nem jönnétek még a harmadik napon sem.
Nem engedsz fölnőni,
megtartasz álomnak, legyen mit megfejtened,
te álomtalan,
mert hideg ráz az én parázna álmaimtól,
ha legöngyölítem szememmel
a hajnal felszaladt, vörös neccharisnyáját.
Nem engedsz fölnőni,
mint vérszemű vizsgáztatóink,
kik utolsó vacsoránkon
csapvízzel itatnak,
magyar borok helyett latin borokkal,
és mi böfögünk, dülöngélünk,
játsszuk a részeget,
mintha lealjasodni
időnk nem lett volna.
Nem engedsz fölnőni,
ugyanarra a történetre tanítasz
az eredendő bűn
és az ihletett csodák idején,
de elvárod, hogy bonyolítsam fordulatait,
a közös rosszat nehogy
túl gyorsan mossa át rajtam.
Nem engedsz fölnőni,
összeköltözni a világgal,
külön költözni tőled,
pedig úgy annyi, de annyi percet
lopnánk el egymástól, hogy akár
egyenként is megszülethetnénk.
Megkettőződnék én is,
ahogy a lassan felnövekvők:
finom ujjaidat Gyengédségnek hívnám,
együttlétünk leírva Nagybetűs Idő,
innen és túl között
csókodat is kibogoznám –
így szavak zöld keringését
szorítja kékre.
Ez a mű a 'Rádnyitva ablak, ajtó' című kötetben található meg.