Kert apámnak
Árnyam kipusztul diófánk alól,
már tudom, milyen kertet képzelek.
Mindig erről hallgatsz, apám, ha szólsz,
átalvetvén árnyadat, léptedet.
Gyümölcsfákat ültetünk ott végig,
örökzöldet, hajlongjon helyetted.
Kedvedre nő a fű, nyűg lesz mégis,
művelni rajtam jársz át, ne hencegj.
Innen lenne érdem oda vágynunk?
Most az egyszer hadd maradjak itthon.
Ég a földre, föld az égre ráunt,
ne ragyogjak csiszolatlan síron.
Nap döcög szálfák kanálisrácsán,
vergődő szempár, darázszümmögés.
Fényességéből semmit se látván
behúzom sötétítő függönyét.
Összehordva minden régi holmi,
jól átköti többször fény és árnyék.
Nem férünk el köztük helyre tolni,
két székünk egymásra rakva vár még.
Hol a földön érintkeznek, egyek,
test és árnya kihajtott tépőzár.
Nap vonulásával egybekelnek,
éj többé nem hasíthatja föl már.
Tele az ég, oda már ne tegyék,
lentről ami följebb emelhetne!
Ködszemcsékkel smirglizett keretét
vándormadár szárnycsapása fesse.
Ösvényedet lámpák világítják,
csillagokra csíptetjük az éjjelt.
Árnyakat csapdos, porol a tisztás,
bokázó lángok rugdalják széjjel.
Ez a mű a 'Rádnyitva ablak, ajtó' című kötetben található meg.