Dialóg egy antik dráma hangjaira
Érteni véled szép szavaim? Mit
bánom is én azt?
Rettegj csak, hogy először föl sem
fogja az elméd!
Tudd, félelmed is érzés, csorbá-
ját kritikusnyelv
nem köszörülheti, dárdahegyekkel
bár telirajzza
ég peremébe törött légydöngés
lépfene-éle.
Csíkonként papirok, csöpögő dara. –
Hószakadásunk
függönye olvad: gyors az iratmeg-
semmisitő gép.
Említs még adatot szeretőkről,
írd le, hogy én mért!
Tetteimért lelkem, vagy tettem a
vers igazáért?
Nem vagyok az, ki a versben, s ők, kik
voltak előttem?
Több kérdést ne tegyél föl! Mit kép-
zelsz, kin uralkodsz?
Rajtam ugyan nem! Szólj szeliden, de ne
tátsd a hatalmad!
Jól tudom én, ki hatalmat akar, mint
fonja a kérdést!
Arra, hová menjünk – mozi?, színház? –
nincs referendum,
számonkérsz, mely vers, milyen írás
tesz legitimmé.
Ujjon a gyűrű képzeleten pánt,
plomba-szivárvány.
Térdeid engem ölelnek, zársz kalo-
dát hivatalból,
fordulatos négyévszakaiddal
katt! – lebilincselsz.
Mennyi hitelt? Fényed felbecsli a
kéjt, kilakoltat,
ajtód vad bulik éje utáni szo-
bámra nyitod rá.
Mindig az álnok férfi hibás, Mé-
deia, te drága?
Egy rántással föltépem sebe-
id, boritékot,
rétbe ragasztott szél gyantáját.
Így debütálunk.
Hódolatul rogyjunk, gyere, egymás
térdidejére!
Csillagsűrüsödéstől Hold para-
fája kidurran.
Ez a mű a 'Rádnyitva ablak, ajtó' című kötetben található meg.